Lillusta

 Hangulatom, mélyen a béka hátsója alatt csücsült tegnap. És, akármennyire jól keltem, a mai napra is kihatott. Szótlan voltam. Az átlagos ebszédem is leszűkült általános dolgokra. És semmihez sem volt igazán kedvem... Aztán...

 A fárasztó nap után, túl egy borús órán, és pár csepp esőn, hazafelé tartottam. Sütött a nap. A bicikliúton megcsillant a kerékpár küllőin a napfény. Úgy éreztem magam, mintha egy Mustangban ülnék, és nem egy átlagos, saját kézzel festett bicajon.
 Aznap hiába beszéltem a legjobb barátommal. A kérdések mélyen bennem, zaklattak egész nap. Újabban minden veszekedés, nézeteltérés, vagy mérges szó, megvisel. Mintha, mostanában csak a szépet tudnám befogadni a lelkembe.
 Ez a bicikliút haza, még ha néha fújt is a szél szembe (olyankor utáltam minden egyes tekerést... ), akkor is madárnak éreztem magam, aki szabad, és oda megy ahová akar. Megállíthatatlan, erős voltam. Hajamat korbácsolta a száguldás szele is, arcomat kellemesen melengette a délutáni napsugár. Kiértem a fasorra.
 Életem leggyönyörűbb útját éltem át, hazáig. Az a megfoghatatlan érzés, ami a látványtól nyílt ki bennem, mint egy rózsa, leírhatatlan, és átélhetetlen. A napsugár, a fák, a pusztában ragyogó korong sárga színe, betöltötte a tájat. Az autóút, most olybá tűnt, hogy csodaországba vezet, egyenesen Óz elé. A nagy varázslóhoz. A hegy olyan tisztán ragyogott mellettem, minthacsak büszkeségét fitogtatta volna. Az a monstrum, káprázott a zöld keveredő színeiben. Itt-ott, megcsillant a mészkőbányában egy-egy sziklafal. A házak, erőteljese színűkkel, fölém tornyosultak utam során, mintha mindet lefestették volna.
 Ahogyan eltekertem a hatalmas fák mellett, amik levelei, szinte ontották amgukból a zöldet, a nap itt-ott, rámsütött. Mintha csak kacsintott volna. Azok az élénk színek, azok a csodálatos érzések, amiket akkor éreztem át. Ez volt a mély, bensőséges szeretet. Amit a természet adott nekem, az utamon hazafelé. Mintegy megnyugtatásként, hogy midnig jönnek szebb pillanatok, amikért érdemes élni.
 Eszembe jutott, milyen jó lenne megosztani valakivel azt, amit látok!... Ha felvehetném a szememmel, és ugyan így visszadhatnám, az jó lenne...! Szeretek, nagyon szeretek. És van fontossági sorrend az életemben. Ez a kép, most előkelő helyet foglal el. Ez a kép, ez a hazaút, bátorítás és támogatás volt nekem. Ez  a csoda, ahol élünk, az élet, amit ajándékba kaptunk, rétékes, és csodálatos! Szeretnünk kell valakit, és szeretve kell hogy legyünk. Hol barátilag... sőt... Edinával tartott abrátságunk, több mint barátság... számomra olyan, mintha ő az úrnőm lenne (:D).. oké, ez egy vicc volt, címezve neki..szóval, számomra ő olyan, mintha saját vér csörögne az ereinkben... vagy mintha valami láthatatlan kapocs, összetartana minket örökre... Annyi mindenért hálás vagyok neki. És sokszor úgy érzem, semmit sem teszek, csak kihasználom, hogy az anyukája csinálja a legjobb mákostésztát a világon...
 Amikor hazaértem, anya kezdeti haragja, ami a reggeli órákban támadott meg, abszolut eltűnt. Első kérdésem az volt, hogy látta-e azt, amit én. Szavakba sem tudtam önteni. Izgatottan rohantam a hátsó udvarra, a kérdéssel. a Képekkel a fejemben, és azzal az érzéssel. Anya teljesen más arcát láttam emg akkor. A hátsó udvar virágaira, ráesett a napfény. Az árnyékban ott figyelt a kutya, mellette pedig az anyám. Elégedett, nyugodt, és harmonikus mosoly ült az arcára. Megértően bólintott, hogy látta ő is ezt a csodát, amit nekem is sikerült elérnem...

 A boldogsághoz, kevés dolog kell. Ma egy olyan ember szájából hallottam egy olyan emglepő mondatot, ami szintén, kicsit kedvesebbé tette a pillanatot az életemben. "ezekért az apró örömökért jövök én ide..." hangzott el a mondat. Mindezt fél füllel hallottam, és meglepő környezetben. Mégis jól esett. meglepett, de jól esett. Áthatott akkor is, egy forróan melengető érzés, hogy jobb lenne most máshol lenni. És hirtelen, az osztályterem sem egyszerű olysztályterem volt apdokkal és emberekkel. Hanem egy hely, egy doboz, egy ajándék, tele történetekkel, színekkel, és érzésekkel... Gondolataim nem hagytak nyugodni egész nap. Talán a délután hátralévő óráiban, ezért is voltam viszonylag szótlan...


Drága barátnőm, Edinus! Történjen bármi, ezen a világon, tudnod kell, hogy akárki, akárhogyan is gondolja, mellettem még senki sem állt ki ekkora erővel, és ekkora bátorsággal, mint te!.. mindig, minden helyzetben!... És ezt, szeretném megköszönni neked!.. talán, egyszer sikerül rímekbe faragnom!...

És Péter, nézd:

Tegnap

A magány félelme léptekben követ.
Elhajítva egy dunai követ,
csobbanása lelkemben koppan.
Térdem fájdalmasan roggyan,
bár kezemmel próbálom tartani magam,
a lemenő nap csillanó fénye riaszt!
Messziről, elutasítom a támadó vígaszt!
Szeress, ölelj örökké, s ne törődj semmivel!
Engedd a szavakat, szálljanak messzire:
kár lenne, ha az érzelem hirtelen elveszne!