Lillusta

 Üvöltéés kattan már reggel a füledbe, az utcán munkások sikítanak rövidszoknyás lányok után, Mr. Fontos telefonnal és hedszettel vonul végig a zebrán, egy fontosságot jelző aktatáskával a kezében. (még nem tudja, hogy a laptop kevesebb helyet foglal és praktikusabb...) Viszont ha jól belegondolok, a laptop adatai elveszhetnek, ímg egy papír értékálló... mindegy. A madarak elfelejteenek csivitelni, epdig már nyolc óra óta flyamatosan ragyog a nap. Te fordulsz egyet, a fal felé. És magadra húzod a takaródat. Egy idilli pillanatra vágysz... Vissza az álmodba. Oda, ahol senki sem mondja meg, hogy mi legyen.
 PErsze, a kotyogósban fől már a kávé, s neked ki kell menned, mert indul egy újabb nap. Pedig miylen szívesen aludnál még! Tulajdon képpen, nincs is más dolgod egész nap, cska hogy aludjál. Mert munka az nincsen. Pedig legszívesebben a rövidszoknyás nő után füttyögő munkások mellé is beállnál lapátolni. Nem lehet. Lány vagy.
 A kávéhoz nincsen kedved, és midnen diétás tanácsadót félredobva nekieesel a hűtőnek. Olyan farkas éhes vagy, mintha egy hete nem ettél volna. Vagy mintha az éjszaka, szerelmes üzelmek közepette bujálkodtál volna valkaivel a papalnod alatt. Azért felhúzod a szemöldököd, mert nem avgy biztos midnenben, egy pillantra megtorpansz a hűtő kipakolásában. Visszamész a szobába, felemeled a paplant. És ott van Ő. Az egyetlen hű társad. Az a mackó,a mit évekkel ezelőtt ajándékba kaptál.. na szép! Vele nem bujálkodtál. Viszont az orra megnyomta az oldalad. Már érzed.
 A reggeli után a nap tovább süt, és ez idegesít. A madarak még midnig csendesen gubbasztanak a póznán. LE sem szarják hogy lassan tél van, ki kellene hasnzálni az utolsó alkalmakat. Te viszont hálás vagy nekik, mert le tudnád lni őket ha rákezdenének.
 Elfüstöl az utolsó szál cigid a kezedben, az éelted epdig romokban, mégis kellemesen érzed magad, így a semmittevés közepén. Emlékek villognak a fejedben. Az is lefáraszt, így miután tálaltad az ebédet, ledőlhetsz az ágyra... egy mosollyal az arcodon, elkalandozhatsz csodás tájakra, férfiak karjába... és aztán felébredésnél realizálhatod... midnez hamis álomkép, emhetsz koncertezni egyedül. Azért Néha, kell lazítani. De hogy ennyit?...

 Nos...  Tegnap érdekes gondolatok hagyták el a fejem. Versbe öntöttem.

Nem tudom mennyi lesz,

nem tudom mit fogok cisnálni,

mást nem, akkor cska piálni,

aztán egy barátságos fánál:hányni.
Úgy magam alá estem mostanában.
ELhagyott a lelkem, romokban a testem,
káosz az éeltem, és akit ekdvelek,
messze szalad, távol tartja szavait.
Pedig az elején akarta. Ő akarta!!!

És most csak hagyja!...De miért?
Úgy elhúzza, hogy lassan felejtek,
elejtek midnent. Széttöröm az álmom,
és elhajtok mindent, mit vágyok...
Szerelem, átkozott gyötrelem!...
Most visszakapom, amit én tettem...

Már értem. Átérzem... Sosem felejtem!

Igen, kicsit melankólikus. Na és? Néha leehtek iylen is...

 Jó ideje nem jeleztem milétem felől. Kit is érdekel ebbena  rohanó 21. században? .. Hiszen volt az életemben egy csepp boldogság, votlak nagy elköszönések, és mégnagyobb találkozások. Az élet mégis pörög...
 A primitív jelszavak egy véletlen összejött szópár, ami megtetszett. ... Ma a kapcsolatokról akarok írni, mert így reggel, ehhez van kedvem.

 Adott két ember. Fiú és lány, jó esetben. Randiznak. Találkoznak, nevetgélnek, entűán iszogatnak, és az élet hepi. Jól érzik magukat... aznap este mondjuk elvesztik a fejüket, egymásnak esnek, és orbitálisat ke... szóval együtt lesznek nem cska lelkileg, de testileg is. Aztán megtorpannak. Vázze' mi volt ez? kérdés ül ki az arcukra... Ez szex volt kérlek szépen benneteket keves blog olvasók!
 Aztán telnek múlnak a napok, és oylan higgadtan és nyugodtan beszélgetnek, mintha csak egy kézfogás keretein belül elmndnták volna együtt a miatyánkat. És tlaán rendben is van ez, hogy életük úgy folytatódik mitnha semi sem történt volna, pedig a srác nema akrt a lánytól semmit... szerinte. Mégis volt nála gumi. Haj haj, fiúk! Azért a hátsó gondoaltok benentek is motoszkálnak erőteljesen, tudjuk mi ezt.
 Namost, térjünk rá az áéltalánosságra. Manapság az a divat, ha  lányok odamennek 1-1 fiúhoz, bejelentik hoyg szexelni akarnak, és elviszk szó szerint a farkuknál rángatva a férfiakat. Akik meg bele is mennek 99%-ban. Az az 1%, biztosan beteg abbana  pillanatban, vagy nem áll fel neki :)... Vagy egyszerűen nem akarja, oké, fogadjuk el, hogy van iylen is!...
 PErsze a lány ebben az esetben egy senki, és nem jelent semmit már a fiúnak, mert túl könnyű volt megszerezni. ELmesélt történetem elgnagyobb buktatója és erőteljes kérdése, vajon a srác uygan ezt érzi a lányon?!... Hogy túl könnyen megkapta? A lány eprsze összetörve rágja a körmeit, maga mellé egy kupacba gyűjtve azokat, és aggodalmaskodik. De miért?
 Mert a mai lányok beleesnek abba a bazi nagy hibába mglátásom szerint, hogy túl könnyen adják magukat. Esetünkben az alkohol is erőteljesn közrejátsoztt... Nincs más megoldás, mint előre!
 Hölgyeim... tessék magatokat összekaparni, és végre nő módjára viselkedni! Elérhetetlennek lenni, titokzatosságot mutatva msooylogni de nem szólni semmit... Játszani a férfiak fantáziájával, és elfogadni hogy nem láthatjátok őket minden másodpercben!
 Éppen tegnap a könyvesboltban a kezembe akadt egy könyv... arról szólt, hogyan ne foglalkozzunk az ex-pasinkkal 100napon át. mit kell tennünk, és hogyan? Értékes praktikák voltak benne, ám a elgviccesebb, hogy az író úgy intézte szavait, mintha valóban ő szólna hozzánk. MEgtiltja a telefonálást az exnek, elégetteti velünk a régi emlékeket... stb, amit átlagosan egy dühös lány is megtesz... és tényleg poén.
 Lányok! Tessék félredobni a kopogós magasarkút, aminek a méreteitől és sarkának élességétől, lány létemre is néha megriadok. A pofonnal eltávolítható aszkot, sminket, tessék lemosogatni néha, és a természetes mosoylotokat mutatni! Hát hogy néztek ki egy rakás sminkkel? És ha reggelf elkeltek, visítva rohantok bezárkózva a WC-be, hogy "hogy nézek kiii?"... aztán mégr ealizáljátok azt is, hogy sz*rtok netán... Istenem, mekkora tabu ez a lányok körében, ha fiúk is vannak ott :)... Micsoda visítást tudunk néha rendezni, és hogy tudjuk imádnia  fiúkat, meg a pletykákat. 'Thank's god, I'm a woman!'... igen, tegnap ezt is ovlastam valamelyik reklámban. ÉS tényelg sezretek nő lenni... sokmidnen hátrány ellenére...
 És tudom, hogy a történetek soha sicnsenek teljesen lezárva... Mert midnennek van folytatása. PErsze, csodálatos kíváncsisággal várom, hogyan fog folytatódni az a sztori, melynek szvai szívmelengetően hatottak egy hallgatóra a hétvégén. A godnolatok útjain, egy padon ülve, pálinka és dohány társaságában... :)

 Szép napot!

Sok nap telt el, mióta utoljára elmélkedtem az interneten. Talán egy hónap is lement. Igazából, most jöttem rá, hogy az ember tényleg nagyon gyorsan képes változni, illetve formálódni.
 A formálódni szebb szó rá, hiszen ugyan az vagyok, aki votlam, csak sokkal több. Tapasztalattal, élménnyel, és szemléletmódosulással. Hosszú volna leírni, hogy mit adott nekem Latin-Amerika. Nem is írnék erről, hiszen akinek fotnos látnia, az látja, mit tett három hét...
 Mostanában magányosan járom az éjszakákat, elgondolkozva. A cigi még midnig ég a kezemben, és Edinust még midnig mindennél jobban szeretem... A hegyeket bebarangolván, midnig valami új dologra jövök rá. Van, hogy ketten megyünk, métereken át szótlanul. Ezt hívják, szavak nélkül is beszédes helyzetnek. Amikor suttognak a fák, és zizeg az avar alattad. Midnenfelé csend, mégis zajos az erdő a maga módján. Az a fajta zaj vesz körl, ami inkább Mozart, mint Slipknot. Szóval megnyugtat.
 Az életem mindig ellentétekre épült, azt hiszem ez most is így van, csak a határok egyre homályosabbak, és könnyebb sokmindent összeegyeztetni. De tűz és víz, élhetnek boldogságban egymás mellett, ha közöttük uralkodik egy olya nerő, ami képes mindkét oldal nyughatatlanságát csillapítani...
 Megint elkezdtem rajzolni. Érdekesek mondjuk... még midnig nem sozkványosak, és rettenetesen bonyolultnak tűnik, pedig teljesen egyszerű. midnen vonal én vagyok, végre megint. Visszataláltam elveszett énemhez, aminek a furcsa gondoaltok mindennaposak voltak. Ahhoz az énemhez, amelyiknek a reggeli tea elfogyasztása közben a csenden jár az agya. Ahhoz az énemhez, aki ritkábban keresi a társaságot, ám mikor mennie kell, hát megy. Végre ismét energikus vagyok, önfeledt és mohó. Kapkodom az új ötleteket, a pillanat minden másodpercében... Azt hiszem, tudom kicsoda idézte ezt elő bennem, és hálás vagyok neki. Nélküle még midnig egy sötét erdőben bolyonganék, ahelyett, hogy a jól megszokott ösvényen haladnék, amit annyria szeretek.

 Kezemben tartom a tollat, a papír hanyagon hever előttem, csepeg rá a tollból kifolyó tinta. Hallom, ahogyan érinti minden cseppje. Nem is igazán érdekel. Ebből ma már nem lesz írás. Az írói válság, eljutott idéig is. A táskáim, tornyokban állnak mellettem. Várok az indullásra, pedig igazán ráérek.
Félelmetes, ahogyan eszembe jut minden emlék, és lassan ezzel távozom el. Lassan feledek mindent, s magam mögé söpröm, mintha csak szőnyeg alá söpörnék egy apró porcicát. Eddig sosem csináltam, és most, hogy itt állok az indulás kapujában, tudom hogy muszáj.
 Érdekes, amit láttam pár nappal indulásom előtt. Amikor megérkeztünk a kvzóba ahol minden este lazulunk, ketten voltunk. A pultos lány és én. Aztán megjelent Edinus, később Gábor, A művészúr, és egyre többen lettünk. Egyetlen asztal körül voltunk, több mint 10-en, estére, mire leszállt a 10óra is. Mindenki sörözött. Az asztalon kint sorakozott az életünk. A sörösüvegek, a poharak, pénztárcák, telefonok, cigisdobozok, kulcsok... Egy pillanatra körbenéztem. Láttam az emebreekt beszélgetni. Hol egyvalaki beszélt és mindenki rá figyelt, hol pedig külön-külön beszélgettek az emberek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kiscsaládban. Ráadásul, egyre jöttek még ismerősök, és mind leültek közénk, a "körbe". Általános megállapításom az volt, hogy egy asztalon hevert az éeltünk, és minden, ami igazán számított azon az estén, és ami általában midnig igazán számít... És napok múlva, ezt mind elhagyom. Most törnek rám ezek a furcsa érzések, amiket azt hittem, hogy meg fogok úszni, ha szabad így kifejeznem.
 Tegnap este, a papírra tényleg csöpögött a tollból a tinta. És gondolkoztam, írtam pár sort. Azt hiszem, régen osztottam meg, úgyhogy most felfirkantom...
 Mindezek előtt, boldogságom felülmúlhatatlan emlékeket hagyott bennem. Főleg vasárnap. És hiányzik az a nap!... Az az érzés... Már látom magam, ahogyan száguldok Budapest irányába autoval... látom, ahogyan a repülőgéppünk Írország felé veszi az irányt... és érzem, hogyha visszajövök, akkor ott is tudok maradni. Hiszen, ez már biztos. És senki sem tarthat vissza. Erősen érzek mindent magamban, és látom is magam előtt! Így lesz... nehéz lesz...jó lesz.

A hajnal kopogtat semmitmondó mód,
mellettem nagyot ásít a barna komód.
Rezzen az ócska tapéta a magányos falon,
úgy jár a mutató, szívdobbanásként hallom.
A levegő megállva suhan a szobában
nem isznak munkások a kiskocsmában.
Az éjjel csendes ege most hívja a napot,
a csiripelő madarakat már most is hallod,
hogy dalolnak az ég pírjének hiúságára,
és te, csak most hajtod fejed a párnára.

Ó, mulatságos gondolatok lepnek el,
mikor arra gondolok, megint kelni kell.
Pedig alszom, közben a csendet hallom,
a vekkert elnyomja kávéért kiáltó hangom.
Kócos hajam sikít a magas kék égnek,
így tőlem; az apró poratkák is félnek.
A zúduló csiripelés vág erősen oldalamba,
a reggeli sajtó szürkén mered híreket szavalna.
Sorai közt megtalálom a kerek világot,
reggeli zavaromhoz nem tudom mi hiányzott?
Megannyi tömött, unalmas szürke sor,
egy halom hülyeséget szavakba tol?!
 

 A sötét szobát, egy apró lámpa fénye világította meg. A város fényei beszűrődtek a reluxa rácsai között. Fáradtan ért haza, már éjfél is elmúlt, mikor rápillantott az órára. Ledobta a cipőit. Szokás szerint lerúgta a sarokba, ahogyan minden este, mikor megérkezik a sokadik emeleti lakásába. Lent zajolt a város. Hihetetlen, hogy itt éjfélkor is midnenki megy mindenfelé. Végülis a szombat mindig pezsgés, főleg itt...
 Táskéjét ledobta a fogas alá, és kigombolta a nadrágját. A fáradt gőzt kiengedvén, a hűtő felé vette az irányt. Majdnem elbotlott egy dobozban. Könyvek voltak benne. Mikor belerúgott, hangosan káromkodott, de ment tovább. Sört akart inni. Egész nap, azt szerette volna. Leülni egy pohár sörrel a kanapéra, és élvezni a semmittevést. Mikor kinyitotta a hűtőszekrény ajtatját, arcát megvilágította a fény, és ránézett egyenesen az az üveg sör. Soproni. "A söröm az örömöm" jutott eszébe.
 Egy kis kotorászás után a sötétben, megtalálta a sörnyitót. A villany még midnig leoltva maradt. Sosem kapcsolja fel. És ezt én is tudtam... Egy szisszenés, újabb huppanás a könyvesdobozba, újabb "az isten verje meg"... majd huppant a kanapéra. Ivott egy jó nagy kortyot a zöld üvegből, és elégedetten fújta ki a levegőt. Ma is nagyot alkotott...
 A szoba sarkából fény gyulladt. Odakapta a fejét. Valahogyan eddig fel sem tűnt neki, hogy az ajtó nyitva állt, és kulcsot sem kellett használnia. Ott votlam az állólámpa mellett, fehérneműben és a kedvenc kék selyemingjében. Belekapaszkodtam a lámpa rúdjába, majd vadul ránéztem. A meglepetés, lesütött az arcáról. És kicsit, mintha meg is ileltődött volna. a Kíváncsi tekintete, elárult mindent. MEgkérdeztem a legdögösebb hangomon, hogy nehéz napja volt-e? Meg sem tudott hirtelen szólalni... csak habogott... Megszólalt a zene a lejátszón. Tökéletes időzítés.
 Lassan lépkedtem felé, hosszú combjaimat keresztezve egymás előtt. Az énekes rekedt hangjára, ringattam a csípőm, és belekapaszkodtam az ing gallérjába. Megálltam egy pillanatra, felhúztam jobb oldalt az ing oldalát, végigsimítottam a lehető legerotikusabb módon a kezemet a combomtól kezdődően egészen a hasamon keresztül, a mellemen át, majd a tarkómnál kereszteztem midnkét kezem, s lassan leengedtem. Még közelebb léptem hozzá. Ledobtam a fejemen lévő kalapot magam mögé. A zeneére tovább táncoltam, és kicsit megint közelebb mentem. ő közben köpni, nyelni sem tudott. Mint egy kiskutyának, úgy csorgott a nyála. A sört, letette az asztalra. Elővett egy szál cigit, és rágyújtott. Kikerekedett szemeit, le sem vette rólam. Lassan elkezdtem levetni a selyeminget. hátat fordítottam neki, és olyan lassan csúsztattam azt a kék csodát, amilyen lassan és érzékien csak lehet. Közben a vállam mögül visszanéztem rá, s egy laza mozdulattal, odébbhajítottam a felesleges ruhadarabot. Még közelebb mentem hozzá, lerúgtam a magassarkút a lábamról. Még közelebb mentem, annyira közel, hogy szinte elért. Amikor már éppen magához húzott volna, hirtelen hátraléptem, s az ujjammal nemleges legyintést vezényeltem, miközben kaján mosolyt ltettem az arcomra. Folytattam a táncot. négykézlábra ereszkedtem, s mint egy vadmacska, odamásztam hozzá. Két kezemmet, megsimítva a legérzékenyebb pontját, végighúztam a combján, majd olyan kövel térdeltem hozzá, hogy éppen összeért a szánk. Teljesen be volt gőzölve. a cigarettája égett a hamutálban, ő pedig, tapintásaim szerint, nagyon örült nekem. Odakúsztam a nyakához, megcsókoltam, lágyan meg is haraptam. Ő közben kicsatolta a melltartómat. Mikor levette, már éppen rámmászott volna... ám a zenének vége lett. Felálltam, egyik kezemmel megfogtam a melltartómat, másikkal eltakartam a melelimet, mosolyogtam, összeszedtem a cipőt, a felsőt, a kalapot, és elköszöntem tőle, egy sanda mosollyal. Azonnal utánam eredt. Berántott magával a hálószobába, és nekem esett...
 A másnap reggel, csodálatosan idnult. Kócos voltam, és zuhanyra vártam. Kimásztam a paplan mögül. Ő még ott aludt az ágyon. Végigsétáltam a lakáson, magam köré csavarva a lepedőt... az óriási ablakon, csodálatos kilátás nyílt a városra, így reggel. A házban szana-széjjel hevertek a ruhák. Mosolyogtam. A sör akkor is ott figyelt az asztalon, az egy szál leégett cigaretta pedig benne volt a hamutartóban. Sosem gyújtott még rá a lakásban... Sosem volt még értem oda ennyire.
 A fürdőszobában magamra csuktam az ajtót. A lezúduló vízcseppek, légyan símogattak, akár csak ő,tegnap este. Lassan a hajam is vizes lett, s midnen porcikám szikrázott a csillogásban az apró cseppek miatt. Kis idő múlva, bepárásodott a fürdőszoba. Jól éreztem magam. Boldog és felüdült voltam.

 Hát a napok továbbra is telnek, egyre közelebb leszek az érettségihez, és egyre inkább ézem, hogy úgy koppan majd a fejemen a vizsgabiztos tenyere, mint az a cseresznyemag, amit a fáról leköpve, a betonplaccon helyezel el, laza könnyedséggel, egy meleg nyári délután, rövidnadrágban. Legyünk szezonálisak! Érik a kis piros bogyó a fán. Meggy, vagy cseresznye, az mindegy, mert mindkettőtől eszeveszett futásba kezdek a WCfelé. Természetanyánk mindig is éreztette velünk, ami piros: az tilos. Aztán, ha megeszed, kegyetlenül megbüntet! Köszönöm, köszönöm.
 Szerencsétlenségem, határtalan magasságokba nyúlik. Múló napjaimat leginkább a semmittevés tölti ki. oké, néha történik valami. Mondjuk, jelenlegi életemben, a reggeli ébredés is népünnep, hiszen akkora esemény. Elindul a semmilyen napom. És amikor van mit csinálni? Mikor az időt, hasznosabban is el lehetne tölteni, mit csinálok én? A south park epizódjait bámulva tömöm magam csokival, és azon gondolkozom, csak Cartmenre ne üssek, csak olyan ne legyek.
 Hülye egy ígéreteim vannak. És ma is teljesíthetem őket. Miért kell nekem midnig előre ígérgetni? Megint magam alatt vágtam a fát. Ügyességem elmesélve, tnauljatok az esetből, ygerekek! Ez itt nem rémálomföld, ahol "lehugyoz a fa", ez itt a valóság, ahol Trollok vannak...
Jézusom, megint eszembe jutottak életem nagy tévedései (itt is csak férfi neveket tudnék felsorolni)... és mennyire jókat röhögök mindig, hogy beleesek ezekbe az idióta hibákba, mint: vágyakozás, ragaszkodás, kedvelés... és a nagy buktató esetleg a szerelem. Hát hogy nekem mindig valmi hasonló hüyleség cseszi el az életem?! Már éppen kellően utáltam a pasikat... erre látszólag, valaki rendesen viselkedik, viszonylag normális :), és végighallgatja az összes lófaszt, amit mesélek! Az összeset!... Meglepő...
 Na, hát akkor, tegnap, gondoltam én, átmegyek ehhez a rendes fiúkához, meglátogatom, mi van vele, kicsit megpuszilgatom, mint egy porcelánbabát, aztán haazjövök. Hát mégsem lehetek Cédaa!.. nem is votlam. ODamentem. Beinvitált a házba. Hű, ez már "rosszul" kezdődik, gondoltam, de késszégesen utána mentem. Az jutott eszembe, hogy majd hevesen tiltakozom, miközbn letépkedem mindenkiről a ruhákat, és közben mondom, hogy ez "meg sem történik,... én nemr agaszkodom érzelmileg senkihez úgysem, hát ez cska szimpla szex lesz"... Oké. Persze, az indok, az a pattogatott kukorica volt, amit ő akart enni (mondanom sem kell, egy kiválóan nagy adag, emg is maradt belőle). Miközben pattogott az abrak, leültem gépzeni. Végre volt egymásra, több mint 5 óránk. Csak egymásra, hoyg szexeljünk. vagy bármit tegyünk, ami nekünk esetlegesen jól esik. Erre mit csinálok? én barom?! leülök a gép elé, mint egy "14 éves hülye picsa" hogy idézzem egy kurvára kedves ismerősömet... szóval leülök, és nekiállok netelni. Youtube.
 És akkor itt akadtam fent: két hülye egy pár: mit csinál?! Kiveszi a kukoricát, és leül mellém. Filmezgetünk. (Jeff Dunham)... röhögünk. hopp egy óra elrepült. akkor megfordult bennem, hogyha most ő nem lép, mert éppen elvan, akkor majd én. De azért a köv. részt meg kell nézni. Hopp, elrepült még egy óra. íme, hajnali kettő. Közben volt csók pl., meg a szokásos simi. Dehát... filemztünk!
 na, oda se neki! Majd a köv. rész után, valami biztosan lesz. PErsze! Ott volt hajnali 3 óra. Mire röhögve majd' lefordulok a székről (az álmosságtól), megjegyzem, hogy mi szerencsétlen állatok, a gép előtt ültünk, Jeff Dunham különböző sóit néztük, ahelyett, hogy szexeltünk volna. Szerencsétlenségemen már csak nevettem, erőteljesen, és elszívtam még egy cigit. Mikor megkérdeztem mi legyen, gondolván, most akkor majd rátér a léynegre, közölte, hogy nézzünk South Parkot. Ááá! mintha nem néznék itthon is eleget! erre mit válaszolok? oké, persze! áááá!... jaj, mondjuk a kvzó, az négykor zárt. Tehát, nekem addig ki kellett érnem mindenképpen, különben náluk ragadok, amit nem akartam, mivel nem akartam Faterjával egy szobában hálni.. így... dzsana haza.
 Hazefelé, legalább a kocsiban volt ülésfűtés. Közben mindketten fagyoskodtunk, odakint, emg ásítoztunk. Legtöbbször egyszerre mondjuk ugyan azt, és egyre is gondolunk, bár ismerettségünk érdekesen indult. Az ironia és a paradox heléyzetek az életemből nem hiányzohatnak. Odamentem hozzá, emgkérdeztem, hogy van e még söre (láttam a kezében), mire megkérdeztem, hogy ad-e? Adott. és húzóra megittam amije volt, mondjuk nem nagy mennyiség... Aztán lehúztam egy szál cigivel. Akkor még nem tudtam, hogy a hely tulajának a fia. Vagy csak sejtettem... :)
 Randitipp: (hacsak már előre nem látod hogy az egyén van oylan bolond mint te) ne menj oda hozzá, ezekkel a kérdésekkle, lány létedre: "szia, adsz a sörödből?" plánen e húzzad le, ha még meg is kínál. aztán végképp ne kérdezd meg tőle: "cigid is van?!.." ha igent mond mégis, véletlen se kérdezz rá: "és adsz is?!"... persze, mi így találkoztunk... :)
 

 Have a scönes nap! :)

L.

 Az utóban ülve, a világ tisztának és csendesnek tűnt. Az éjszaka suhant velünk. A bagó meg égett a kezemben. A füst mégsem töltötte meg a kocsit. hajnali négy óra. Mindenki lassan ébredezik. A városba beérve, elhagyva az elsuhanó erdőt övező fákat, pár ember bolyongott. Vagy az éjszakai ivásból mentek hazafelé, vagy dolgozni.
 Akkor, mi ott ketten, olyan fajta kívülállónak tűntünk, akiket midnenki észrevesz, de senkisem lát iogazán. Mosoly ült az arcomra. Balra nézve, az a komoly arc, édesnek, és fantasztikusnak tűnt.
 Visszagondolva az éjszakára, csak boldog voltam. Végre boldog, és mindentől mentes. Valaki olyannal egy légtérben, akiért odavagyok... más volt ez, mint egy szerelem, és más, mint puszta szex. Annyira különböző világ volt az eddig megszokottaktól, hogy szinte már hihetetlennek tűnt.
 Nem is tudtam a helyzettel mit ekzdeni, s bár beszédre nyílt a szám, mégis hallgattam. Csak figyeltem a kerekeket, ahogyan suhannak a körforgalomban, és ahogyan tükröződik a fény az ablakokon. Az utca üressége, egy messzi kirándulásra emlékeztetett, amit egyszer be fogok telejsíteni. Amikor majd a batyuval, dorkóban szelem át az országutat, ésm indegy lesz, mi fog történni.
 Együtt voltunk. Mi. ketten... és jó volt. És éreztem a bőrömön őt. Minden porcikáját, mélyen éreztem magamban, s magamon. Az illat, amit szakácsként magával hozott, mélyen beleivódott az orromba, s azután bármikor éreztem azt a tipikus étterem-szagot, ő jutott eszembe. Bármikor autoba kellett ülnöm, az ő mosolya és nagy barna szemeinek tüzes villogása csavarta el a fejem.
 Most csend van, nyugalom és béke. Egyedül fekszem, bámulva a plafont. Mit sem törődve a világgal, vagy bármely gondoalttal. Egyetlen dallam cseng csak a fülemben, és folyamatosan ismétlődik. A sírás foyltogat, miközben az emlékeim rám-rámtörnek. Az új nap, midnig új reményt ígér. s mikor leszáll aze st, elememben érzem magam. Ma mégis bámulok csak, és nem várom a holnapot. úgysem változik semmi. Ezek nem negatív godnoaltok. Csak semlegesek. Mindegy mi lesz, vagy hogyan. Gondolatban én még abban az autoban ülök. És az őő kezével kulcsolom össze kezemet, sóhajok, és csókok között. Ahogyan keze végigsimul a hátamon, a fenekemen, a combomon... ahogyan egymáshoz símulunk, és a külvilág megszűnik létezni... ez az érzés, percről percre elkísér. És semmi más. Nélküle fekszem most, sé üresnek, legalábbis, vesztesnek érzem magam. Egymagam vagyok, és túl icsinyke vagyok ahhoz, hogy megvárjam, míg felkel majd a nap. Inkább legyen örök éjszaka, csak legyen mellettem, akár egy percre is... és nem utoljára. Hanem mindig.

 Eljött végre a szikrázó napsütés ideje. És lám, az balakomon a függöny be van tűrve. ülök és bámulok a monitorra. A monitorról a könyveimre, a könyveimrőől a körömlakkra, onnan az ásványvizes üvegre.. midnezen dolgok, egy asztalon vannak. Napi szükségletek, és elfelejtett vackok hevernek itt.
 Nemhogy a strandon lennék, mi!?... Állítom, hogy ott is csak néznék. a vízre, a lábamra. Tuti találnék egy leszedetlen szőrszálat, ami flusztrálna egész nap, közben a vízben helyes srácok helyett, régi, szottyadt öregembereket látnék úszkálni. egy mami-haj, éppen előttem úszna el, és rátapadna a lábamra. na, azt meg megfogni.. És tudod, nem is az undormány kapna el, ez nem is rinyálás. Örülök én a nyárnak. Csak ne kellene azon godnolkozni, hogy mikor hoygan mit tanuljak?!
 És akkor leülök ide, és csak nézek ki a fejemből. Nincsen mit tennem, van időm mindenre, és nincs mit tennem. Semmi gond, emrt ahogyan elszáll az este, kint vagyok, elmemben, és éetemben. De meg vfagyok lőve Tedi-mackó nélkül. És ez kicsit aggaszt. Abból a szempontból, hogy mi lesz akkor, mikor én a meló miatt majd elutazom... oké, nem filozofálok ilyeneken, csak gondotlam beleironizálom magam az éterbe. nincsen mit mesélnem.
 Az emberi bunkóságrólm, és annak határairól tudnék egy szuper glossza-szerű összeálíltást írni. Bár, ma nem érzem magam elég kegyetlennek idióták ellen... Ígyhát, megerősíthetem, hogy punnyadt krumpli lett belőlem, akit ha kiteszel a napra, nemcsak abrnul, de ráncosodik, és az összes víz kifolyik belőle.
 És oké! Hát, lássuk azokat a szabályokat, amik átlépése után, csúnya követezméynek történnek majd. TEgnap este rájöttem, kicsiny sétám során, hogy vad amazonnak születtem. Na, nem oylan Xénásan.kiabálós, lórapattanós érzésben. Nem!... sokkal inkább, az a 21. századi női harcos, aki az utcákat járva, csak meghúzódik, figyel, és elejti a leggyengébb vadat, de azt is csak akkor, ha rátámad!
 Jámbor vagyok én alapvetően, s hiába születtem "farkasnak" bárányként fogok meghalni. Addig is, míg ez el nem jön, kűzdök és hajtok, mint az állat.
 Nem tűröm, ha valaki belémköt. Olyankor olyan vagyok, mint egy büszke férfi... Orromat felhúzva, fejem felemelve, várok arra a bizonyos pillanatra, mikro lecsaphatok, és ellenségemet, totálisan a földbe tiporhatom. KEgyetlen vadászmodor. Dehát, ki mondta, hogy az élet egyszerű?! Inkább összetett, és nemhogy könnyű, de kegyetlen! Az alliterációt értelmetlen figyelembe venni, bár szép, de az ellentét hangsúlya leteper minden rmet és rímképletet, ezen két szó között!..
 Villog a szemem, és forognak a szemgolyóim az idegességtől. Nem jó szó! Nem vagyok ideges! Dühös, és sértett. Pedig, én emgadtam neki a végtisztességet három oylan modnattal, amitől besült. De viszket a tenyerem!... Sosem voltam verekedős! Általában a "pofázással" midnig elértem a bekussolást. Bosszú bosszút szül. Akkor ez nem bosszú, hanem revans lesz, sértettségemen, és jóhíremen!...
 Nem érdkeel ki fia vagy lánya, ez a senkiházi szerencsétlen!... Nem érdekel, kit szeret, kik az ellenségei, hány abrátja van, kinek fog hiányozni.. Szemberöhögve kköpöm majd le, miközben úgy orcán penderítem, hogy kiesik egy foga!

 Szép napot, az összes ellenségemnek!... remélem, soraim rájuktalálnak, és elhiszik majd, hogy a modnatok nem viccesek. És nem ironikusak. Nem is sztírikusak, nem is fellengőzsek. Véresen komolyak!

L.

Támadás, és ordítás, és üvöltés és semmittevés. és telnek a napok. Ez a reggel a sszokásosnál magányosabban indult. Senki sem volt itthon. Egy pokróc alatt hajtottam álomra a fejem. Mégis, életem legjobbját aludtam. Sokáig folyattam hajnalban a vizet a fejemre, zuhanyzás közben.
 Kérdések motoszkáltak a fejembenm, mégis res voltam, teljesen. Azt hittem, mindent kiadtam magamból 1-2 írással. Dehogyis! Még csak msot jön a nagy harc az élettel. Alig várom, hogy a hőmérséklet, 25 fok alá essen. És akkor irány... megint egy este, ami elém néz, és rám mered a fényeivel, a lehetőségeivel, és az ürességével. Egyetlen alak dobja fel minden felcsillanó csillagot az éjszakában.
 Előttem hevernek sorok, és könyvek, és képek. Kellene valamit csinálni. És mennyire nem jut ezsembe semmi! Várok egy pillanatra, vagy inkáébb csak hagyom magam semmit tenni. Hajnali kettőkor, tegnap este, szendvicset eszegetve, azon gondolkoztam Eddi vajon jól van-e?!... 10 nap nem a világ! És mégis, olyan lassan telik, hogy eszméletlen! Hát, mindegy, ez is jó lesz sokmindenre!... A felén túl leszek annak, aminek lennem kell... A majd dalol felém, és hú, mennyire süt a nap is. Jókedv?! semmi. Sem jó, sem rossz. Csak tengek-lengek a végtelen szélén, és átkozom a napot, mikor kinyitottam a szememet. mert ha tudom, hogy ma semmit sem teszek, órákon át, akkor inkább visszaalszok! Hej, mennyire mehetnékem van! Vagy valamticsinálhatnékom. És mégis, annyira nehéznek érzem a lábaimat, és oyan bonyolultnak tűnnek a lépések.
 Lázadok belül, nagyon erősen, s lázadásom, ma képtelen vagyok sorokba önteni... Talán lesz jobb pillanat.

https://www.youtube.com/watch?v=JNHeTTKl5wY&feature=related

Mikor az ember úgy érzi, hogy minden rendben, s a türelem tényelg majd rózsát terem, akkor koppan a földön.
 nekem napok kellenek ahhoz, hogy igazán megértsek valamit, ami nagyon bonyolult. Félreértés ne essék, nem hat meg. Már nem. Illetve, másképpen érint, és azt hiszem, tudom hogy hol volt a hiba. De azon az aranyszálon, amin csorba esett, a legerősebb kötözés sem segít. a bütyök mindig ott lesz.
 Olyan ez, mint a rózsa. Hiába szép, hogyha szúr. Hogy önző lennék? Annak midnenképpen, aki csukott szemmel nézi a világot, mert valami zavarja. Talán még önmaga sem tudja, hogy miért nem tesz végre valamit, és miért vár, amikor végre cselekedni kellene!...(Szavam sincsen ellened... nincs is. Csak bánom, és mégsem. )
 napok óta semmit sem tudok csinálni. Nincsen suli. Nincsen meló. Nincsen itthon senki. Edinus? ELutazott... a többiek világot járnak hétvégente, hétköznap meg este jönnek meg. Én akkor megyek. A napjaim egyedül telnek. Estig.....
 Érzem, és értem, milyen érzés lehet semmit tenni. Ez mennyire unalmas, és szánalmas! Mert szánalmas! Ha wc-s néni kellene, főleg, hogy semmiféle végzettségem nincsen egyelőre, annak is örülnék. És megtennék érte mindnent! Csak valamit legyen tennem, mert ez így SZánalom!...
Egyedi, és utánozhatatlan pillanatokkal lettem gazdagabb... gondolkoztam, bántam és szántam. Várok és járok mindenféle lehetőséget, s minden utat. De a múltba többet nem tekintek vissza, hiszen a mondat úgy hangzott " neked "más"kell... nekem is!"... hát akkor más lesz! minden...
 

Ha tudnád, mit tudok,
(ha tudtad volna, amit tudtam)
s éreznéd, mit érzek,
(s érezted volna mit éreztem)
Te is tudod nagyon jól:
(tudhattad volna nagyon jól:)
semmitől sem kellene félned!
(semmitől sem kellett volna félned!)
És mégis: bármi van most,
értem, milyen erős, a Volt,
látom, hogy sírjából kél a holt.
Napok óta nem alszom,
ágyban fekve, csak vagyok.
Kérdések közt forgolódva,
lopva lesek egy néma percet...
Az élet odakint pereg,
akár esőcseppek a levelekről,
zuhannak percek az emeltről.
Most minden halottan csendes,
csak egy néma szó repdes:
Vége.
És hiába kérdezem hogyan,
neked én, már csak Voltam,
mielőtt Valaki lehettem volna...
 

Ha nem haladsz a korral és a körülötted változó világgal, akkor elveszel a sűrűjében, és bár rengetegen vesznek körül, mégis egyedül maradsz.
 Az egyedüllét fogalma, mindmáig tisztázatlan számomra. Annyi féle-fajta egyedüllét létezik, hogy felsorolni is sok lenne, és kedvem sincsen hozzá. Pusztán, szeretnék dolgokat tisztán látni, mondjuk tudni, hogy miért kék az ég, miért zöld a fű, vagy mi az az egyedüllét, mi az a semmi, mi az a káosz, és hova vezet az a sok út a világban, hogyha a világ egy nagy gömb, ahol élünk. Ezáltal, akkor midnen út, ugyan oda vezet vissza, ahová eddig mentünk. Haza. Tehát, bármerre megyek a földön, haza fogok jutni. Oké, tekintsünk el a tengerektől, ahol nincsenek utak.... teljesen mindegy, hogy merre megyünk, szárazföldön vagy levegőben vagy tengeren, utak akkor is lesznek, és vezetnek midnenfelé, és mindegyik haza vezet. Még akkor is, hogyha hritelen menni kell... Akkor is csakis a hazaút miatt indulunk el... Talán.

 Különöset láttam. Különöset álmodtam. Álmomban megmentett egy herceg a fulladástól. Attól, hogy én, aki tudomásom szerint 6 vagy talán 7 évig úsztam versenyszerűen, meg ne fulladjak a vízben. Hát röhejes!... Az álmok olyanok, mint valami nagy katyvasz a fejemben! Hát hogyan hozok össze ilyet, hogy álmomban megfulladok kishíján?!...
 

 Gondolkoztam... (igen, megnyikordultak az agytekervényeim, és lepotyogott róla a rozsda. Úgy, mintha csak a Terminátor ősdkövületeként, Sarah Connor felélesztett volna puszta rozsdaoldóval...) szóval, gondolataim hevében, ezeken a sorokon keresztül arra jöttem rá, hogy írásaim közül, hiáynzik a jó öreg kritika, humor, és ironia. Mit is mondhatnék?
 Nem látom már ezeket a dolgokat kollektívan annyria, hogy olyat írjak, amitől a világ esetleg nevetne. Az ironia az éeltemben, bazi nagy. Az ellentétek is.
 Érdekes, hogy mikro visszanézünk a múltunkba, rájövünk, mennyire gyerekek voltunk még évekkel ezelőtt... Hogy mennyit változtunk két év alatt akár. Ráeszmélünk, hogy két év, rengeteg idő ahhoz, hogy radikális ávltozások, örökre felejthetetlen élmények gazdagítsák mindennapjainkat, és ezáltal a jövőnket... Aztán pár pillaant múlva, két év megint elmúlik. Úgy repül el, mintha sasmadár lenne az égbolton. Miiiicsoda paradox jellege ez az életnek: sok és kevés, egyszerre jelenti ugyan azt, ezáltal semmi és minden egyenlőek.
 Sosem tanutlam filozófiát. Egyszer elkezdtem olvasni egy könyvet És letettem a negyedik lapnál. Elaludtam rajta. És amikor elalszok egy könyvön, az igazán nem nekem való...

 Vártam a csodára, napokon, heteken, hónapokon át. KErestem, kutattam magam körül. Találtam a Roburos szőkeherceget, akit nagyon szerettem, de nem eléggé ahhoz, hogy kitartsak mellette. Szép emlékeim vannak vele kapcsolatban. Mindegyik egytől egyig napsütéses, és remek. Bármikor megélném őket megint. És végig tudom, hogy egy idő után, megint unalmas lenne.. Egykor még azt is emgterveztük, egy Roburtetőn fekve, hogy mekkora lesz a családunk :)... és msot milyen mosolyogtató tény ez. Kellemesen mosolyogtató persze....
 Keresésem során, ütköztem alkoholistába, füvesbe, rokkerbe, hungarista vadállatba, majomemberbe(ez utóbbival elég sokat votlam együtt. És nem kritika ez irányába, hanem a tény! aki ilyen hülyeségeket művel, mint amit a tisztelt illető, az nem több egy bolygóközi sötét állatnál.. )... aztán beelütköztem a mérhetetlenül nagy falba, amit úgy fejeltem meg, mint egy faltörő kos.
 Azóta is zsong a fejem, tele van érthetetlenséggel. Hogyan történhetett mindez? És hogyan kerültem a közelébe?! Máig nem tudom elképzelni! Egyszerűen, belibbent az életembe, villámcsapásként. Piff. Ennyi volt. És imádom azóta... És, igen, bevallom, átgondoltam, hogy milyen lenne megint a Roburossal felvenni a kapcsolatot? és mindvégig arra jutottam, hogy nem lenne jobb, és egyáltalán jó sem...
 Amikor az ember örömet okoz magának (lévén, hogy egyedül van), akkor gondolkozik. Mindenfélén. Dolgokon, amik felhúzzák. Vagy bizonyos szituációkon. Akárkivel kevert össze a sors, eddig midngi másfelé járt az agyam, nem rajtuk. Még akkor sem igazán, mikor összefeküdtünk igaziból is... Hát, mint mondtam, két év hosszú idő, elég ahhoz hogy az emebr változzon. És elég rövid ahhoz, hoyg elröpüljön. Két hónap, elég ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltozzon Ehhez kéepst a két év, csilagidő...  És igen!... A gondolataim, napok, hetek, és hónapok óta, egyetlen srácon járnak.
 Ismét egy vallomás, ha ez a vallomások órája: Mikor Edinussal sétálgatunk, mindig megnézzük a fiúkat. Az összeset. Leszóljuk őket, vgay megnézzük a helyes srácokat. netán a tűzoltóságnál a friss tűzoltókat, félmeztelenül focizni.. oké, ez rendben is van. És mikor engem ez nem érdekel, akkor valami van. Amikor nem hat meg, hogy félmeztelen, tökéletesnek mondható tűzoltó fiúkákat látok rohangálni. Nem hat meg! Mivaaan? ... Szóval tényleg nem is érdekel.
 És ma eszméltem rá zuhanyzás közben ;-)... hogy midnig csakis egyetlen személyre gondolok, midnig. minden szituációban. Szerintem, hogyha kényszerítenének semtudnék flörtölni sem, senki mással!... nemám hogy még ennél jobban elfajulni!...
 És milyen durva, hogy Edinussal nem tudom ezeket a dolgokat emgbeszélni, ezért leírom. Gyakorlatilag,a legbensőségesebb doglaimat, a világ elé tárom, hoyg nesze: olvassad!... És tudod mit, világ? Tudd is meg, hogy hiányzik az a Valaki, aki még akkor is a legenergikusabb, hogyha éppen lusta felkelni reggel. Aki midnenhez erősPistát eszik, bármit megszerez 10 perc alatt, ha elegen seedelik :)... Mi lesz így velem? Hogyha
 tudjuk, hogy a Szerelem: Öl Butít és Nyomorba dönt?!... megint meg fogok pusztulni? .. vagy inkább: örökre fogok vele maradni... annyira nemtudok én még semmit sem. Nem is tekintek a jövőbe! a Jelennek élek.... És repes a szívem.
 És ami még furcsább, és ami feltűnt, hoyg engem aztán csak bökéskéssel lehetett megbántani... Neki mégis sikerül... :) Ejnye..
 Elringatom magam a gitárszóló lágy pendülésére, majd a kelleems hangú énekes dalára, álomba merülök. Megint egyedül vagyok, mindennel... De ilyenkor itt van Síva, az amzo
 

Az egyetlen kép, amire azt mondom, hogy igazán sikerült. Nincsenek benne észrevett kamerák, nincsenek benne hátsó gondolatok, hogy ugyan, "hogy fogok kinézni a képen"... márpedig, ez olyan pillanatok egyike, amikor bizony semmi más nem érdekel, csak a hirtelen gondolat övez telejesen.

Sokszor, elücsörögve egy székben, azon godnolkozom, a világ mennyire változékony. És az éelt milyen törékeny. Mennyire más lenne minden, hogyha nem lenne ennyi szenny. És mennyire csodálatos a reggeli napsütés mégis. Hogy szeretem nézni, ahogyan a reggeli kávéban elkeveredik a tej, mikro beleöntöm, és furcsa formákat rajzol ki. Amit aztán kiskanállal el kell keverni. Milyen jó is, a reggeli újságpapír illata. A friss péksütemény meg szinte még gőzöl az asztalon, annyira frissen szedték ki a sütőböl.. És a világon nicnsen probléma.

 Ülsz egy panellakás földszintjén, és nézel ki a szép zöld fákra a hitnaszékből. A kávé zamatos, friss, és finom. Gőzölög a kezedben lévő bögre. Csak meredsz kifelé, és élvezed, hogy abban a pilanatban miden tökéeltes. Ezek az érzések szentek, és sérthetetlenek. Aztán a hőn áhított donhuán is megérkezik a mosogatótol. Egy lágy mosollyal jutalmazza a reggeledet, majd csatlakozik hozzád. És mennyire tökéletes minden..! Nem kell hogy mosolyogj az arcoddal, a szíved enélkül is mosolyog. És el sem tudnál képzelni csodásabbat...

 Villog a kurzor. Kellemetlenül fáj a fejem. Az iheltem sehol. Csak felhúzott lábaimat ölelem karommal. Meredek magam elé. Lágy zognoraszó hallatszik a hangfalakból. Meredek csak az újságpapírba burkolt falamra.
 Milyen kicsinyes az élet! Ha ad sok jót, estére azonnal elveszi az összes pozitív töltöttségemet. Pedig azt nehéz. És akkor, beszélnem kell a problémámról. Mert mint ahogyan a porcelán összetörhet, úgy néha én is kicsit lecsattanok a földre, és széttörök. Elesek, mint bárki más, és elkeseredve próbálom lelkem darabkáit összekaparni a földről. Ezt egyedül olyan nehéz! És fárasztó!
 Hányszor megtettem mégis. És hányszor hullattam a könnycseppjeimet azért, amiért a sors erre a helyre ültetett el szüeltésemkor, mint egy virágot. Hogyan fogok innen elmenni? És mikor? Olyan jó lenne, ebben a pillanatban.
 Fognék egy táskát, amit a hátamra tudok húzni. a lehető legkényelmesebbet. Belepakolnék mindent, ami csak kellehet, és ami fontos. Aztán, nekiindulnék az utcalámpáktól övezett, és megvilágított hosszú-hosszú orszűgúton a végtelenbe. És tovább.
 Minden léptemet, amely távolodik a csládi fészektől, égetné a messzeség. Kopna a cipőm talpa minden megtett méter után. Hiányozna a biztonság. Mégis menetelnék, mint egy magányos katona az éjszakában, egészen hajnalig. Akkor megálnék, akárhova is értem, megnézni a napfelkeltét. Mert az csodálatos.
 S a friss naapsugarak fénye, megintcsak az otthoniakra emlékeztetne. Az összepakolt szalámis szendvicsbe harapva, egy darab otthont nyelnék magamba. És így messziről szemlélve, a szüleim tökéletesek. Nincsen probléma, nincsenek viták, nincsen keserű nap. Csak örök boldogság. innen messziről... messziről...
 Ezt látja a világ már így is 30 éve. Megértem, hogy azt hiszik, minden rendben. Távolról a dolgok tökéeltesebbnek tűnnek. Egészen közelről, én is, mind ahogyan mindannyian, tökéletlenek vagyunk. Ha elfogadjuk, feltéve ha képesek vagyunk rá, a tökéletlenséget, akkor közelről már az is szép lehet. Emberek szempontjából. De életvitel szempontjából, ez sokszor kivitelezhetetlen...
 Fél rája hajkurászok egy szunyogot. Mindig itt repült el a monitor meg a könyvek előtt. AKárhogyan kapálóztam, nem kaptam el. Már-már nevetésre fakadt a szám. "Engem te nem csípsz meg!"- gondoltam. Aztán, megint erre szállt, utoljára. Sikerült elkapni. Rátapadt a kezemre, és mozdulatlanul meredtek lábai az ég felé, mikor felfordítottam a tenyeremet...
 Az első gondolatom, mikor lecsaptam rá, az volt, vajon merre szállt ki? Reménykedtem benne (és ez milyen érdekes) hogy túlélte. "Kis barátom" kalandozása folytatódott volna, és én megint csak nevettem volna. Aztán: csalódtam. És nézegetve apró lábait, rámütött egy érzés.
 Megkaptam mait akartam- meghalt. És mikor meghalt- nem örültem neki. Viszont most, nem fog megcsípni.
 Áldozatokat hozni, dönteni, nehéz. És minden esetben valamiféle veszteség ér bennünket.
Akármilyen nagy az, vagy kicsi, belénkivódik, akár egy-egy seb nyoma, vagy heg nyoma meglátszik a bőrön. Ott marad. Beleégetődik. És valaki vagy beletörődik, vagy valaki szerencsés, és néhány év múlva nagyon elhalványul a sebe. És van, aki mindig azt "nyalogatja" mint egy cica, hátha úgy jobb lesz. És folyamatosan azon gondolkozik.
 Még midnig sajnálom a szunyogot. LAssan mégis el ekll fogadnom, nem élte túl. Törékeny. Akár az ember.

 Kinézek az ablakon. És el tudom képzelni, hogy nincsen pokol. HOgy nincsen menny, és minden tökéletes. A fák virágba borultak. A tavalyi tulipánjaim, idén többen lettek, és lassan el is nyílnak. Bikiniben festek a hátsó udvaron, és élvezem a napsütés erejét. Azt a csodálatos valamit, amitől a magányos napjaim is szebbek és jobbak lesznek...
 Szentimentális vagyok. Sokat álmodozom. Pedig, tényleg végre a realitás talaján kellene maradni! Az uborkát uborkának látni, és egy pillaantban nem elveszni. Néha, azért mégis jól jön egy kis elgondolkodás!
 LAssan vége életem egy fontos szakaszának. És félek. Félek is, meg nem is, hogyha pontosabb szeretnék lenni! Félek, mert egy olyan ajtó előtt állok megint, persze képletesen, ami mögött fogalmam sincsen, miylen világ van. Kezem már a kilincsen, és vacilálok. Egyszer úgyis be kell nyitnom, akkor nem lesz menekvés! És tudod mit? Egyedül attól tartok, hogy akik körülvesznek, el kell hagynom, egy jobb élet reményében. Ahogyan ma kutattam a zenék között, és hallgattam mindenféle gondoaltot, valahogy leragadtam a Betalesnél (ki másnál;) ?!)... a let it be-nél. Hagyd megtörténni... hagyd, had legyen úgy, ahogyan lennie kell!
 És bár, eddigi életem még csak 19 évből áll, azt hiszem, a poros út mögöttem, mindent elárul. Voltak jó napok, votlak rosszak. Történetk nagyon rosszak, és voltak nagyon jó dolgok az életemben!... Hogyha az élet msot abba az irányba sodor, hogy hagyjam megtörténni, hogy mennem kell, akkor megyek. A poros út akkor is poros marad, hogyha hátranézek, ezért betartom az alabszabályomat, emlyet magam kreáltam.. sohasem nézek vissza!... Hátha egy tekintet, egy pillanat megingat abban, amit éppen tennék, holott tudom, ezt kell tennem most!...
 Életemben a elgjobb cselekedetek, a elgjobbé lmények mindig a spontaneitás miatt voltak felejthetetlenül jók!... Azért, mert nem lacafacáztam, csak megtettem, amit megkövetelt a haza, ezesetben pedig emgtettem, amit megkövetelet az élet...
 Akárhogyan alakul is a jövő, biztos hogy én akarom majd irányítnai, mint egy távirányítós kisautót...!
 

Tükröződő mosoly a reggeli napsütésben,
szikrázó élmények a felkelésben.
És látod, hogy pezseg a szoba,
hogy nyújtózik a takaró tova?
Veled együtt ébred fel a vekker,
köszön a párna, újra itt a reggel!
A fényességben látod az utad,
tudod, hogy nemsokára menned kell!
Makacs lépted, majd utat mutat.
Nem nézel hátra, akárhogyan fáj,
hiszen tudod: az új élet téged vár!..


 

 Annyiszor átgondoltam már az életet, és olyan feleslegesnek éreztem sok sok gondolatot, ami megfordult a fejemben.
 Amikor a lemenő nap sugaraiban ugrod át az enyhén szétesett dobozt a korival, és éppen jól érkezel ahhoz, hogy ne essél pofára, boldog vagy. Amikor lábat lógatva nézel a szupermarket nyújtotta boldogság távolába: a pusztára, arra gondolsz: mit neked a nagyváros? hiszen a boldogság, egy karnyújtásnyira van, és olyan halvány a határvonal fejlődés és természet között, hogy azt hiszed, már összeér a kettő. És benned valóban összeér minden, és megtámad több ezer kérdés, amire hirtelen nem is találsz választ. Ha akarnál sem találhatnál rá választ. Így inkább meggyújtasz egy szál cigit, kényelmesen elfekszel abban a falatnyi fűben, ami a szupermarket rámpájának hátulján nőtt. Ellep a friss tavaszi illat. Beleszívsz egyet a cigidbe, kezedet a fejed alá helyezve nézed az eget. Tökéletes. ÉS hibátlan. A hold éppen itneget már, félig fent van. Kacsint rád ÉS ezt csak most fedezted fel!... A Hold, rád is kacsint!.. A Világra kacsint.
 Az utolsó slukk után, lazán elpöckölve azt a dekket, felülsz. Körülötted csattognak a korik kerekei. Néha egy-egy hangosabb "jaj" hagyja el a haverok száját. Sosem sikerülhet minden úgy, ahogyan szeretnéd... És mégis! Elesni jó!... a fájdalom jó, mert ösztönöz. Tovább kell menned, tovább kell csinálnod, mert különben sosem sikerül! Ha hibázol, akkor már közelebb vagy a megoldáshoz.. akkor már csak egy hajszál választhat el tőle! akkor már majdnem megvolt, csak tökéletesíteni kell...
 És leszáll az este! Már mindenki fáradt. A nap is lement, a hold kacsint tovább, a korik suhannak az éjszakai aszfalton. A lámpák fénye, éppen megvilágítja a rámpát. Ha rosszul ugrasz, esetleg eltöröd a kezed. Rosszabb esetben pedig, a mentő visz el! Bár, ettől sosem tartottál!... ilyen nem fordu elő! Résen vagy, és amikor egy egyszerű ugrás után csúszol az aszfatlon, csatlakozol a járda szélén dekkoló haverokhoz. Még mindenki koriban ül, és vár a csodára. Vagy csak csodálja az aszfaltos utat, a rámpát, ahogyan az utca fénye megcsillan a felhajtó szélén. Egyszerűen, lehet, hogy csak a napi problémákat gondolják át.. Hogy semmi sem tökéletes, és a hibákból ma is tanultunk. Mind a korizás örömeit tekintve, mind az élet kűzdelmeit nézve... Aztán csattan a kori, surran a fűző, és már a lábadon sincsen a szerkezet.
 Cipőben dobbantasz a helyről. A távolban eltűnve, a buszmegállóban még visszaintesz, és lazán hozzáteszed "akkor holnap...". És nem néznek le, pedig lány vagy. Pedig más vagy... Egyedül sétálsz haza. Ahogyan elhagyod a lámpákat, követ, majd elhagy a saját árnyékod, és a világ olyan nagynak tűnik. A kezedben lógó korik emlékeztetnek, ma már nincsen több száguldás, ugrás, és bolondozás. Haza kell menni! Pedig most jött el a te időd!... Most akarsz élni, végre este, végre eljött a napszak, ami a legtöbbet jelenti neked!
 Lassan a füledbe mászik a tücskök halk zenéje, ahogyan a várost elhagyva távoldosz a civilizációtól. Mikor a kacsintó Holdra pillantasz, felderengenek mellette azok a millió csillagok, amiket nem láthattál a lámpák fényétől. A sötétben baktatsz előre. Fáradt vagy, szomjas, és egyedül.
 A békák párzó szava, megcsapja a füledet. Olyan érzésed van, mintha a közelben egy veszélyes, félelmetes, és rejtélyes mocsár lakozna. PEdig te is tudod, hogy nem!... Pár autó azért elhajt a melletted lévő "főúton". És érzed, hogy jó lenne ha felvennének. Eztz a várost, bár kicsi, és mindig is aelvágyátl innen, most a kereszteződéshez érve, csak a teidnek tekinted. EMgismételhetetlen, és rettenetes szeretet fog el a hely irány. Az út fénylik a srága közvilágítástól. Az elkerülő út, most csodálatosnak tűnik. PEdig csak flaszter... Egy pillanatra megállsz a kihalt út közepén. Sehol egy kocsi, sehol egy ember. Ahogyan a távolba tekintesz, olybá' tűnik, elfogynak az utak. A sötétbe szaladó fehér választócsíkok egyszer véget érnek. Persze tisztában vagy vele, hogy az út, még csak akkor kezdődik igazán: Itt az idő, neked is lépned kell! "On the road again"- most még nem mehetsz, így irány a hely, ahol élsz. Ami a bölcsőd... Ezek egyelőre megmaradnak az álmaid, vágyaid, céljaid...
 Mikor hazaérsz, a lakás melege fogad, mégha diadal közepén hagytad is el a helyet. Jól esik leülni. A korit letenni... Besétálsz a konyhába! Már a holnap reggeli kávéra gondolsz, mikor megiszod a nagy pohár narancslevet. Elégedett vagy: ma is sokat kűzdöttél... és megérte! És minden pillanatért hálás vagy; csak jöjjön már az a zuhany, csak áztathassad már magad a lágy melegvíz alatt...
 A fürdés végeztével az ágyon fekve, utolsó pillanataidban is az ürességre gondolsz, ami egész nap betöltött.. hiányzott neked az a Valaki. Pedig, nemrég ismered... egy örökkévalósághoz képest, éppenhogy alig. Mégis minden nap magadban érzed, és vele vagy, még ha ő nem is lát téged...
 Aztán eszedbe jut a barátnőd... aki msotanában olyan furcsán viselkedik. Próbálod megfejteni az igazat! Próbálsz rájönni, újabban miért sétálsz nélküle egyedül az utcán? és miért vagy magányos iskola után, amikor előtte a legjobb barátnők lévén, mindenfelé együtt mentetek. Újabban nem keres, ha nem keresed. Újabban rosszkedvű. Sejteni vélsz valamit a dolog mögött, de még magad sem mered neki megmondani. Vársz. Ahogyan eddig talán sohasem tetted...
 És gondolataid eltávolodni látszanak. Megint visszatérsz a valóságba. Szemed hiába forgatod,a  hétvége szépsége elillant. Mégis; érzed Őt, érzed magad mellett.. hozzá bújsz, mert mellette tudod, minden rendben megy. minden a helyén halad, és minden a nagyvilágon tökéletes. Mellette nem is félsz. nem félsz a kudarctól, a következő naptól, a harctól, a fájdalomtól.. élvezed, ha bármelyik porcikádat megérinti. Megnyugszol, hogyha hallod, hogyan ver a szíve, és hallod, ahogyan levegőt vesz. Olyan közel vagy hozzá!.. Legyőzhtetlennek érzed magad, egyetlen csókjától, és ölni tudnál azért, hogy soha se menjen el mellőled... Akkor érzed igazán, hogy mennyire szereted...
 Majd álomba ringatod magad.. egy szebb reggel reményében, és minden reggeli kávé ráébreszt, közelebb vagy hozá még egy nappal...

 Hangulatom, mélyen a béka hátsója alatt csücsült tegnap. És, akármennyire jól keltem, a mai napra is kihatott. Szótlan voltam. Az átlagos ebszédem is leszűkült általános dolgokra. És semmihez sem volt igazán kedvem... Aztán...

 A fárasztó nap után, túl egy borús órán, és pár csepp esőn, hazafelé tartottam. Sütött a nap. A bicikliúton megcsillant a kerékpár küllőin a napfény. Úgy éreztem magam, mintha egy Mustangban ülnék, és nem egy átlagos, saját kézzel festett bicajon.
 Aznap hiába beszéltem a legjobb barátommal. A kérdések mélyen bennem, zaklattak egész nap. Újabban minden veszekedés, nézeteltérés, vagy mérges szó, megvisel. Mintha, mostanában csak a szépet tudnám befogadni a lelkembe.
 Ez a bicikliút haza, még ha néha fújt is a szél szembe (olyankor utáltam minden egyes tekerést... ), akkor is madárnak éreztem magam, aki szabad, és oda megy ahová akar. Megállíthatatlan, erős voltam. Hajamat korbácsolta a száguldás szele is, arcomat kellemesen melengette a délutáni napsugár. Kiértem a fasorra.
 Életem leggyönyörűbb útját éltem át, hazáig. Az a megfoghatatlan érzés, ami a látványtól nyílt ki bennem, mint egy rózsa, leírhatatlan, és átélhetetlen. A napsugár, a fák, a pusztában ragyogó korong sárga színe, betöltötte a tájat. Az autóút, most olybá tűnt, hogy csodaországba vezet, egyenesen Óz elé. A nagy varázslóhoz. A hegy olyan tisztán ragyogott mellettem, minthacsak büszkeségét fitogtatta volna. Az a monstrum, káprázott a zöld keveredő színeiben. Itt-ott, megcsillant a mészkőbányában egy-egy sziklafal. A házak, erőteljese színűkkel, fölém tornyosultak utam során, mintha mindet lefestették volna.
 Ahogyan eltekertem a hatalmas fák mellett, amik levelei, szinte ontották amgukból a zöldet, a nap itt-ott, rámsütött. Mintha csak kacsintott volna. Azok az élénk színek, azok a csodálatos érzések, amiket akkor éreztem át. Ez volt a mély, bensőséges szeretet. Amit a természet adott nekem, az utamon hazafelé. Mintegy megnyugtatásként, hogy midnig jönnek szebb pillanatok, amikért érdemes élni.
 Eszembe jutott, milyen jó lenne megosztani valakivel azt, amit látok!... Ha felvehetném a szememmel, és ugyan így visszadhatnám, az jó lenne...! Szeretek, nagyon szeretek. És van fontossági sorrend az életemben. Ez a kép, most előkelő helyet foglal el. Ez a kép, ez a hazaút, bátorítás és támogatás volt nekem. Ez  a csoda, ahol élünk, az élet, amit ajándékba kaptunk, rétékes, és csodálatos! Szeretnünk kell valakit, és szeretve kell hogy legyünk. Hol barátilag... sőt... Edinával tartott abrátságunk, több mint barátság... számomra olyan, mintha ő az úrnőm lenne (:D).. oké, ez egy vicc volt, címezve neki..szóval, számomra ő olyan, mintha saját vér csörögne az ereinkben... vagy mintha valami láthatatlan kapocs, összetartana minket örökre... Annyi mindenért hálás vagyok neki. És sokszor úgy érzem, semmit sem teszek, csak kihasználom, hogy az anyukája csinálja a legjobb mákostésztát a világon...
 Amikor hazaértem, anya kezdeti haragja, ami a reggeli órákban támadott meg, abszolut eltűnt. Első kérdésem az volt, hogy látta-e azt, amit én. Szavakba sem tudtam önteni. Izgatottan rohantam a hátsó udvarra, a kérdéssel. a Képekkel a fejemben, és azzal az érzéssel. Anya teljesen más arcát láttam emg akkor. A hátsó udvar virágaira, ráesett a napfény. Az árnyékban ott figyelt a kutya, mellette pedig az anyám. Elégedett, nyugodt, és harmonikus mosoly ült az arcára. Megértően bólintott, hogy látta ő is ezt a csodát, amit nekem is sikerült elérnem...

 A boldogsághoz, kevés dolog kell. Ma egy olyan ember szájából hallottam egy olyan emglepő mondatot, ami szintén, kicsit kedvesebbé tette a pillanatot az életemben. "ezekért az apró örömökért jövök én ide..." hangzott el a mondat. Mindezt fél füllel hallottam, és meglepő környezetben. Mégis jól esett. meglepett, de jól esett. Áthatott akkor is, egy forróan melengető érzés, hogy jobb lenne most máshol lenni. És hirtelen, az osztályterem sem egyszerű olysztályterem volt apdokkal és emberekkel. Hanem egy hely, egy doboz, egy ajándék, tele történetekkel, színekkel, és érzésekkel... Gondolataim nem hagytak nyugodni egész nap. Talán a délután hátralévő óráiban, ezért is voltam viszonylag szótlan...


Drága barátnőm, Edinus! Történjen bármi, ezen a világon, tudnod kell, hogy akárki, akárhogyan is gondolja, mellettem még senki sem állt ki ekkora erővel, és ekkora bátorsággal, mint te!.. mindig, minden helyzetben!... És ezt, szeretném megköszönni neked!.. talán, egyszer sikerül rímekbe faragnom!...

És Péter, nézd:

Tegnap

A magány félelme léptekben követ.
Elhajítva egy dunai követ,
csobbanása lelkemben koppan.
Térdem fájdalmasan roggyan,
bár kezemmel próbálom tartani magam,
a lemenő nap csillanó fénye riaszt!
Messziről, elutasítom a támadó vígaszt!
Szeress, ölelj örökké, s ne törődj semmivel!
Engedd a szavakat, szálljanak messzire:
kár lenne, ha az érzelem hirtelen elveszne!

 Üdv!

 Egy újabb szélcsendes nap, megfűszerezve némi borúval és esőcsöpögéssel. Bekényszeredek a monitor elé. Mint egy vadállat, úgy érzem magam. Gondolataim viszont, fáról fára, mondhatnám, részecskéről-részecskére, az összes helyen ott lehet. Gondolatban azt teszek, ami nekem jól esik. És legyen alapja, vagy ne, mégis ilyenkor születnek a legkedvesebb, elgerotikusabb, leggonoszabb... és sorolhatnám a legeket... írások.

Shoot me down

 A reggel úgy üvöltött rám, mint egy darab csend, a nagyvárosi zajban. Gondolataim elrévedni véltek egyetlen pillanatban, melyből pókhálóként ágaztak szana széjjel a történetek.
 Aztán, hirtelen, ott találtam magam a nagyváros közepén. Azt sem tudtam, merre megyek. Annyira elvéredtem a magányomban, hogy az sem tűnt fel, mikor betévedtem egy kis kocsmába. Hangulatos volt, és éppen eléggé zajos és sötét ahhoz, hogy el tudjak bújni egy sarokban.
 Nem sikerült. Mindenhol ültek. Elkeseredettségemet, egy pohár kellemes vörösborral akartam feldobni. Egri Bikavér legyen, hogy egy szál cigaretta mellett, elrévedhessek. Odaültem hát a pulthoz, az egyetlen helyre, ami maradt. Kicsit kétségbeesetten pakolásztam a sálamat, meg a kabátomat. Féltem, nem fogok elférni. Leesett először a kesztyűm, majd a sapkám, és csúszott a sálam is. Szerencsétlennek éreztem magam, és elesettnek. Utáltam. Mindent megfogtam, a pultra dobtam, nem törődve a szabályokkal. Rácsaptam a pultra, elhelyeztem magam a bárszéken, és kértem egy Egri Bikavért.
- Talpas pohárban mindenképpen, ha lehet!- Fontosnak éreztem ezt tudatni a pultos lánnyal. Adjuk meg a módját...
 Éppen nyúltam volna a cigarettámért, hogy kipakolom magam mellé, akár otthon... És nem volt meg. Nem volt a kabtászsebemben!... Pedig, biztosan tudtam, hogy oda tettem le. Kapkodtam, s felforgattam az összes cuccomat. A kezeimel erőteljesen túrtam a nagy, tél végi kupacot. Sehol semmi. Kétségbeesetten néztem jobbra-balra, mintha megoldást keresnék. Vagy a vigimet, miközben társalog valakivel... Isten tudja, talán csak csodára vártam.
- A tied? - szólalt meg a hang mögöttem.
- A mi... micsod...mi?- kapkodva fordultam meg. Lélegzetem azonnal megállt. Egy sármos mosoly, kezében a cigimmel... A székem alól állt éppen fel. Az a tökéletes fogsor.. Azok a sapka félhomályából felvillanó zöld szemek... Lázban égtem.
- Hát.. - hatásszünetet tartottam, pedig mondanom kellett volna magabiztosan a magamét. Nem ment!... ELsüppedtem a székben. Körülöttem zajolt a kocsma. Emberek beszélgettek, egy-egy kósza szó, néha megérintette a fülemet. A poharak zörögtek, korsók koccantak össze, nevetések csattantak a levegőben. És gitárszóló csendült fel a rádióból. Santana, lassú gitárja elringatott az éjszakában. És még mindig elrévedtem a srácban.
 Felém nyújtotta a dobozt. Én meg sem tudtam mozdulni. Végülis, valahogyan elvettem, és egy halvány köszönömöt, ki tudtam préselni magamból. Közben elmosolyodtam, és egyben el is pirultam. Éreztem, hogy égnek a füleim, és az arcom...
- Leülhetek melléd?- kérdezte határozottan.
 Nem feleltem, csak néztem rá. Mintha, a villám vágott volna belém. Azok a szemek... az a mosoly! Isteneeem! Szólalj már meg!... És csend. Ő meg várt, én meg csendben voltam. Majd, mint aki a valóságba esett vissza, a fellegek fölül, megszólaltam:
- Ülj, ülj le, persze, nyilván... ülj... le.
 Ő továbbra is mosolygott. Szerintem, viccesnek találta a szerencsétlenkedésemet. És annyira érthető is ez!... A földkerekségen nincsen még egy ilyen szerencsecsomag, mint most én!... Mintha életem első szeretkezése történne meg. Akkor is csendes voltam, hallgatag, és semmilyen. Csak... olyan fatörzs féle.
 Kért egy whyskit, jéggel. Sok jéggel. Amerikaias egy helyzet volt részéről. Ő volt a nagy, amerikai fehér ember, én meg a borozgató magyar lány, enyhe akcentussal...
 

 A város zajára keltem. Úgy riadtam fel, mint Doroti, mikor a boszorkát látja. Felültem azon nyomban, amint kinyitottam a szemem. Fehér falak... francia ágy... szaténlepedő! Hol vagyok?
 Belém vágott a felismerés, hogy ez nagyon nem az én szobám. Ezek a nagy ablakok, nem az enyémek. És ez a zaj, nem az én lakásomba árad fel... Jobbra balra nézelődtem, meztelen hátam kicsit didergett. Hűvös volt.
 Emlékképeim voltak. Egy csók. Aztán, ahogyan a tarkójánál magamhoz húzom, ahogyan keze lecsusszan a fenekemre, ahoygan amgához húz. Beletúrok a hajába. Érzem azt a finom illatot. Erotikusan, lassan, megnyalja a fülemet, és suttog is, de arra nem emlékszem, mit!... Aztán, már az ágyban vagyunk. Rajta semmi. Hű... Anyám!... Akkor rajtam? Ijedten néztem a takaró alá. Meztelen voltam. Anyaszült meztelen... Félve teintettem tőlem jobbra. Mert oké, hogy jó érzéseim vannak, de ki az a valaki mellettem? akinek az ágyában fekszem?...
 Már éjfél felé járt az óra. Úgy elrohant az idő, mintha egyetlen percben süllyedne el minden, és nem lenne közötte semmi, csak az üresség. Megrökönyödve ültem az erkélyen. A hamvadó cigerattám, teljesen leégett. Talán négy slukkot szívtam belőle. Néztem, ahogy messze zúgolodnak a város fényei. Gondolataimban elmerülve, csendesnek éreztem magam mögött mindent. A lakásban egyetlen kislámpa égett. A reggeli ébredés, megint újat hozott. Úgy siettem el abból a lakásból, mintha űzne valaki. Talán a félelem, és a kétségbeesés. A nagy rohanásban, a sálam, az ottmaradt. A zöld szemű srác mellett keltem. Boldognak kellett volna lennem... És mégis megijedtem. Nem sokmindenre emlékeztem akkor. Mostanra, szinte minden apró részlet felderengett az emlékezetemben. Az a csók, levett a lábamról. Ahogyan átkarolt, és magához húzott... azok a lágy pillanatok, mikor kezével végigsimította a hátam, a hasam, a combom... a csendben felszisszenő hangja, amint megcsókoltam a nyakát, és megérintettem a legérzékenyebb pontján... ahogyan kényeztettük egymást. Tökéletes volt...
 És mégis elmenekültem. Miért??? És a sálam is ott maradt.. talán sohasem látom többé... A miértekre nem volt válaszom. Egész nap ezekre kerestem a megoldást. És nem találtam. Voltak apró gondolataim. Elvétve, egy kósza pilanatban, ráfogtam szépen becsomagolt szavakra, de igazából nem találtam a megfelelő választ...
Valamiért, az a két szempár, az a mosoly, és azok a mozdulatok harcoltak a fejemben, és győzték le a hétköznapok gondjait, bajait, és a realitás talajáról, valahogyan a képzelet mezein, elkalandoztam. Megszólalt a csengő. Összerezzentem. Kipöcköltem a régen elégett csikket az erkélyen. Az órára pillantva, fél egyet láttam. Ki lehet az?
- Ezt, nálam hagytad!- mondta elhalkuló hangon. Az ajtóban állt. Zöld szemei villogtak rám. Kérdést kerestek azok is...
 Már tudtam, hogy nincs megállás! Egész nap rá vártam, rá gondoltam, és érezni akartam mégegyszer, és enm utoljára, amit tegnap este! Odaléptem hozzá, kihúztam a sálat a kezéből... A vágytól égve rámosolyogtam, nyakamba tettem a sálat. Jobb kezemet a tarkójára tettem, magamhoz húztam. Nem féltem, hogy visszautasít. Az sem érdekelt, hogy hogyan talált meg. Akartam. Minden porcikám akarta. Vadul megcsókoltam, mélyen és érzékien. Válaszra talált csókom. Csapódott az ajtó. Egymást szétszedve, ruháinkat eldobálva haladtunk a nappali felé. Rálöktem a kanapéra. mosolyától elolvadva másztam rá, mint vadmacska az áldozatára. Jobb kezemmet végigcsúsztattam  nyakától, meztelen felsőtestén végig, egészen az övéig. Kicsatoltam két mozdulatból, kigomboltam a nadrágjtá. A slicc is lecsusszant végül... átvéve az irányítást, megfordított. Most ő került főlém. Lerúgta a nadrágját, lehúzta rólam is. Lekerültek az alsók is, és megint meztelenek voltunk. ELvesztünk egymás csókjaiban. Felfaltam volna legszívesebben. Hol a nyamat harapdálta, hol egymás szájában evsztünk el mámorban úszva. Lágyan nyögdécselve jeleztem, hoyg végig imádom, amit csinál... Magamhoz húztam a hátánál fogva, nyakát lehajtottam, hogy éppen a fülébe tudtam súgni: "Akralak"... mire ő erotikusan az én fülembe súgta "kívánlak"...
 A reggeli kávét, másnap nem egyedül ittam meg, miközben a bugyimat halásztam le az éjjeli lámpáról...
 

Mintha a világ tetején ülnék,
mintha a fejem szöggel ütnék.
A hulló falevél moraja, támad.
Megszülettél: ennyi a vádad!
Kűzdve kűzdesz, hajtasz akár egy gép.
Hiába akarod, a világ nem lesz szép.
Száradó lelked, újra nedves lesz,
a felkelő nap, a horizont alá megy.
Kapálózol. Gondolatod el- eltéved,
a fájdalamt hiába akaord, nem érzed.
Elnyomja a kín, s a szenvedés azt.
Hiába akarod, most SEMMIT sem kapsz.

Tegnap még így gondoltam. Az élet rossz volt és árnyékos. Színek sehol. Egy gyors lépés után, méggyorsabb visszalépés volt minden tettem, megduplázódva. az ajándék, hogy élhetek, már cseppet sem volt díszdobozban, és a masni is hiányzott róla...
 Mit mondhatnék? Vannak ilyen napok! Van sok száz másik érzés, ami egy reggellel eldönti, milyen lesz az adott 24órád. Mindez független hétfőtől-vasárnapig. Hogy az emberek nem szeretik a hétfőt? Háhh! nevetséges!... Ha jól indul a reggel, mindegy milyen nap van...

 Nyiláván, a megszokott jókedv a mai bejegyzésben, csak igen rejtetten, és másodlagosan fog megjelenni. A 14 éves kislány, néha 40 lesz, mintha a világ minden problémáját ismerné, és megélt volna több emberöltőt akár... Aztán, mindezek közben, csak, és máris, 19 lettem, vagy vagyok. Telik az élet, és próbálom ellapátolni a sz*rt az életemből. Fárasztó! Lapátoltál már valaha? ... Kegyetlen meló! Sok órányi dobálás után, még a kezed is kihójagosodik. Viszont, ha valamit nagyon akarsz, akkor azt minden fájdalmak árán el akarod érni. Néha, nem is érzed, hogy mennyire rossz, mert megszoktad.

 Globalizásió. Világgazdasági válság. Európai Unio. Hogy utálom ezeket a szavakat !Ennél jobban, már csak a Globális felmelegedéstől akadok ki. Rengeteg szó, ami nem mond semmit.. LEgalábbis ezt hiszed. Aztán téged is elérnek. Mindezt, egy kalap alá tudnám tenni. ló*asz. Igen, ma tényleg nem burkolom a mondandómat kedvesebb szavak mögé. Tegnap, kirúgtak a melómból. Rosszul indult a reggelem. Összevesztem anyámmal. Akkorát estem mint az ólajtó. És nemt udtam sehová egyedül elvonulni gondolkozni, mert valaki midnig megtalált.
 Szar egy helyzet, hogyha ezek a "nagy" szavak elérnek téged is, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra, a saját bőrödön tapasztalod az eddig át nem érzett, de oly' sokszor hallott kínt. Kín is. Nincs munka, nincs pénz, nincsenek gondolatok, nincsenek szépen ível utak, nincsenek kedves emberek. Füst van, gorombaság, és mérgesség. meg éhség. És sok-sok pirítóskenyér.
 És a legnagyobb gázban, megjelenik valaki. Valaki, aki kihúz a bajból. Azzal, hogy odafigyel rád. És sosem érezted magad még ennyire biztonságban. Amikor hazaérve, édesapád ölelése többet mond ezer vigasztaló szónál. Amikor Edinus helyettem dolgozik a saját házidolgozatomon, had erengjek én az életen... Amikor AZ a bizonyos Fiú, még rosszkedvében is, a legdrágább kincset jelenti az életedben. És nem csak azért, mert átkávéztál vele pár napot. Nemcsak azért, mert megcsókoltad, vagy ő csókolt meg téged. Hanem mert, évek hosszú sora óta, sőt, talán soha az életedben, nem éreztél hasonlót, mint akkor, ha rá gondoltál, ha vele beszéltél, vagy sak rápillantottál a telefonod kijelzőjén fityegő képre.
 A szeretet mindenek felett, legyőzi a fájdalmakat, igen. Talán ettől sem érezzük, mennyire rossz. Könyörgöm! Ettől még Te, ő, ti, és ők, meg én is, éhen fogunk halni!... Vagy örök életünkben pirítóst eszünk, és kitör majd a harmadik világháború. Hova is törne az is? van három kontinens, és passz. Nincsenek igazán nagy ellenségek.

 Olvastam egy mondatot. háború. háború, ami sosem változik.  Erre eszembe jutott:Élet. Az élet, ami sohasem változik. És mégis forog a föld!... Pedig dehogynem! Ha a Föld forog, az élet változik. a Háború is. minden. Napról-napra fejlődik a technika. a III. VH esetében pl., elég lesz egy lövetet kiereszteni a repülőből, és mindenki meghal. míg a Napóleoni cstákban, napokon át öldökölték egymást... sehogyan se jó. De könyörgöm! minden ennyire felgyorsult volna?

 EMBER! KAPJ AZ AGAYDHOZ!..

Üdvözlet megint itt az éterben, kedves olvasók!

 Régen pusztultam erre, így most posztolok egyet nektek. Ami igaz, és még igazabb, hogy valójában hiába olvastam össze az előző írásokat, nem tudom mit is akartam belőle kihozni. Jó, igazából tudom. De már nem tetszik úgy, mint régen. Lehet, hogy a Besame Muchon kívül nem is hagyok fent egyetlen egyet sem...

 Telnek múlnak a napok, haladnak a hónapok, és egyre közelebb lesz a nyár eljövetele. Persze, a mostani időjárást tekintve, a húsvéti nyuszi hóban fog tojásokat potyogtatni... és a fiúk szánkóról dobálják majd a lányokat, kis apró jégdarabkákkal, vagy hógolyókkal. Könyörgöm! Decemberben hóért hajladoztam... most meg jóidőt szeretnék... Sokat kérek?

 Az Isten kiválasztott titeket a szürke emberek közül. Igen, már elhagytuk a Mars nevű bolygót, és a Titán holdján is túl járunk éppen. Ez itt a Föld. Ahol napról-napra csodák történnek. Hogy hű legyek kritikámhoz, és az ünnepi kritikákhoz, például szerencsétlen gyerekeket, megint behúzzák a csőbe!.. A nyúl meg a tojsátojás? Istenem! Ki alkotta meg ezt a szuperszónikusan hiperűrparabola elméletet, miszerint a szerencsétlen nyúl, a bogyó hátsóján, ahol apró drazsékat termel normál esetben, húsvétkor... TOJÁSOK(K)at potyogtat!... Pár éve, bejött a "nyúl a zsákjában ugrálva viszi a saját nyúlhaverjaival festett tojásaikat, amit a tyúkanyótol kértek ajándékba a gyerekeknek..." Az nem a Mikulás? Mármint a tatyós fószer!?... Mindegy, hagyjuk a gyerekeket későbbre. Már értem az Emo lényegét. Itt, a szülők cseszik el, mondom!...

 Tehát, visszatérve a szürkékre meg a nem hétköznapiakra!... Isten (igyátok Jézus vérét(gyengébbek kedvéért: bor) és egyétek Jézus testét (gy.k.: kenyér) Hallom Norbi szavait: Update Jézus... mindegy, ez más tészta!... Komoly leszek, a minap úgyis 14 évesnek minősítettek... A 6-ról, azért eléggé megugrottam, bár elmém szintje még midnig a béka segge alatt tartózkodik...

 Tehát, beköszöntött hozzám a sors. Nem nevezném nevén az illető egyént, akinek P vel kezdődik és éterrel végződik (az éter robbanékony!:) )a neve.. Most ha ő is netán olvassa (Hali Peti!) biztosan nagy, kerekre nyitott szemekkel esik le éppen az álla. Oké, az ember tényleg egy nem mindennapi lény ezen a földön... És itt jegyezném meg, hogy persze midnenki egyedi, meg kedves meg satöbbi, viszont vannak kiemelkedően egyedi kedves meg satöbbi emberek...

Ja, a mai nap káttááásztróóófá volt. Kirúgtak az állásomból!... Végre,(köszi köszi amerika...) szóval, "végre" elért engem is a gazdasági világválság erőteljes hulláma. Leépítettek, hogy szépen fejezzem ki magam. Mondhatnám azt is , hogy elbocsátottak, viszont egyszerűen fogalmazva, kifejezhetném úgyis, hogy kib*sztak a pics*ba.. Kedves volt a főnököm, imádom!.. Hát, nem tehet róla, hogy az emebrek 99% már csak nézelődni jár abba a szerencsétlen vásárba... Itt, megköszönném minden nagyvárosi és máshonnan érkezett lakosnak, hogy megtekintette ahogyan dolgoztam, köszönöm, hogy megszivatott, mikor egyszerre csíkos és kockás, narancssárgás-lilás-citromsárgás, mégis sötét színeket tartalmazó felsőt akart venni, amit nadrágként is tökéletesen lehetett hordani, emellett pedig cipőnek is megtette... Oké, nem ideesítem fel magam.. hogy egy nagyon rettenetes idézettel éljek " ne sírj mert véget ért, mosolyogj mert megtörtént" - hát menten hülyét kapok, miközben enyhe cinizmussal a fogaim között, sejpítve felolvasom ezen mondatot. Hogy mosolyogjak már? A gazdasági világválság, tönkretette a munkahelyemet, ahol, próbáltam a maximumot kihozni magamból, mégha néha kicsit lassabban is ment. Szerettem ott lenni, meg volt pénzem!.. És most? Gyorsan meghalunk éhen??

 Felháborodásomtól megijedve, elfutok a blogról, mielőtt kompromitáló szavakkal bombáznám a szerencsétlen olvasót :)

 Legyen szép hajnalotok, s a felkelő nap lovagjaival együtt, menjetek nyugat felé, hiszen ott ér véget a nap... azonban ha folymaatosan nyugat felé mész, akkor sosem megy majd le a nap. hiszen... midnig előtted fog elmenni, de igazán sohasem éri el a nap (24órás időtertam) az éjszakát :):)... ejnye

szép napot!

Őőőőőő...mi?! :)

 Rohantam az állomásra. Felpakolva rengeteg cuccal, és tele reménnyel. A vonaton, már távolodni fogok imádott városomtól. És minden itteni zajtól. A vidéki levegő felfrissít majd. És kiszellőztetve elmémet, új utakra térek rá. Ki tudja? Talán még valami jót is rejteget magában ez a karácsony?

 Amikor már kifelé néztem az ablakon, és elindult az intergyors, végre emgnyugodtam. Még pakolásztam a cuccaimat ide oda, és csak öt, hat perccel indulás után jutottam el odáig, hogy leljek a helyemre. Milyen szerencse, hogy ablak mellé kerültem. Így nézhetem a tájat. Láthatom a változást. Ahogyan a gyárnegyedeket elhagyjuk, lehagyjuk Kelenföldet... És minden mocsok, szemét és zaj, távolodik.

 Most pesszimistán láttam magam előtt eddig imádott fővárosomat. Annyi rémség ért itt, amire nem is szeretek emlékezni. A herceg, s aztán ez a rettenetes meló. Ami még midnig jobb a semminél... a legrosszabb viszont, hogy egyedül kell laknom, egyedül. S a magam fajta embernek, nagyon sok az elgodnolkodni valója. Iylenkor, félő, hogy bekattanok. Azért bízok még a ózan eszemben.

 A vonaton, félúton kaptam magam mellé egy társat. Bevallom, elgbelül, bizakodtam, hogy hátha egy helyes srác ül majd mellém, aki mellesleg éppen szingli lesz. Majd tetszünk egymásnak, mosolygunk, és... És csendet intettem a mocskos fantázimának! Egy hónapja nem votlam férfival. Hiányzik. Nem is a szex. De a közelség, az illatok.. a tusoló. Na, mind ezen jó dolog helyett, kaptam egy csodálatosan kopaszodó, az ötvenes éveiben járó, túlsullyal szenvedő embert. Aki nem csak hangosan szuszogott, zavarva engem idillem megalkotása közben, de olyan büdös volt, mint aki most esett ki a WC-ből. Jóllehet, nem volt ideje fürdeni, mert a gumicsizma, bár gyakorlatban nem volt rajta, de elméletben, elmaradhatatlanul a lábán fityegett... s ez arra utalt erősen, hogy még mlózott, mielőtt felugrott volna a vonatra. Egy megállót jött. El is ment. Nem értettem. Már azt is elképzeltem, hoyg ez egy Isteni próbatétel volt.

 Jézusom, és én lebuktam! Bunkónak vagyok titulálva. Elképzelem, ahogyan Isten most egy nagy peséttel fejbenyom... BUNKÓ... remek!... Hát, köszönöm! mondtam a fejem felemelve, kezeimet széttárva, és hangosan. Ha ez valóban Isteni próbatétel volt, akkor már úgyis mindegy, mert minden más ember rajtam kívül látja a bunkó feliratot a lelke legmélyén rajtam...

 Mikor leszálltam a vonatról. Jó. Leszálltam? Kiestem a vagonból, szintén az Istennel vitatkoztam. Az összes csöves emgtalált. Ráadásul, egy nő a bazi nagy bőr9ndjével, ráment a lábamra. A csarnokban a jelenlegi sztrájk miatt, amit nekem az utolsó pillanatban siekrült emgtudnom megint, és ezért várhattam a vonatra, 3 órát, ami még midnig jobb, mint annak a Néninek, aki bejött.. és mellém ült a váróban, s miután a 3órámból, 2 és felet elhúzott élete fájdalmainak elmesélésével, kiderült, hogy nem megy a vonata. A maradék fél órában, erőteljesebben káromkodott, mint egy kocsis. Végülis, szimpatikus volt nekem. Sokszor megemlítette, hogy a férfiak, mérhetetlenül bunkók, és mind utálatos. A végén, kezdtem emgszeretni, ahogyan egyre erőteljesebben szídta a hím fajt...

 Szóval, megpróbáltatásaim, egyre messzebb haladtak, egyre többen lettek, és az én agyam is kezdett megtelni idegességgel. Hiába mondta nekem anyukám midnen nap telefonon, hogy "tornagatyaszaga" Nyugodjak meg, és relaxáljak... Sosem ment iylenkor. Hogy nuygodjon meg valaki ilyenkor? Már csak az hiányzik, hogy a buszom se menyjen.

 Nem ment. A késések miatt, elkéstem azt is. És egy órányi várnivalóm van még. Kegyetlenül dühöngtem. Egyre jött fel bennem az ideg, és egyre jobban remegett minden testrészem, egyetlen üvöltésért. Csak egyetlen tárgár szóért, vagy csak egy... egy... egyszerű... MIÉRTért. Aztán... Percek múlva, ahogyan ott álltam szemben a buszmenetrenddel, levágtam az utazótáskámat, nagyot sóhelytottam, s visszafogtam magam. Felnéztem az ég helyett a váró tetejére, s széttett kézzel, csak annyit kérdeztem, mélyen a torkom legmélyéről: miért én? Mondd meg... azárt, mert vele keféltem?... És ezt a mondatot, talán kihagyhattam volna. Bár, mindegynek éreztem. Itt már úgysem lakom.. Kétségbeesetten rogytam össze a táskámra. Egyre az járt a fejemben, miközben a fejemet a kezembe temttem, hogy mióta Vele voltam, tényleg üldöz a szerencsétlenség. Vagy csak talán, én hagytam el magam nagyon? Ennyire nem vagyok képben, mióta megláttam?? Bárcsak ne emntem volna el.. Bárcsak otthon maradtam volna a fenekemen.

 Éreztem a szellőből, hogy valaki odalépett hozzám. Akkor esett igazán le, hogy mit is mondtam az imént. Nem mertem felnézni. Kezem nyugtató takarásában, anonimitást vállaltam. tudtam, hogy úgysem ismerem az illetőt (legalábbis reméltem), mégis féltem felnézni. Azért, az a lehet, ott van a pakliban. Végülis felnéztem.

 És ő állt ott. A Hercegem. Kezét nyújtotta felém, és mosolygott. Kínosan éreztem magam. A föld megnyílott alattam, és hirtelen elsüllyedtem benne. Persze valójában nem. Megkérdeztem, hogy mit keres itt? Nem válaszolt, csak mosolygott, és folyamatosan rám nézett. mintha minden megszűnt volna körülöttem. Aimint kinyújtottam a kezem, valaki bökdösni kezdett. És azt kérdezgette, jól vagyok-e? Hogy ne lennék? Fordultam meg. Nem is figyeltem, ki bökdös. Mire visszanéztem, a Herceg tovatűnt a kipufogófüsttel. Elszomorodtam, és ideges voltam, hogy megint képzelegtem. Szerencsére, nem mentem el tovább. Onnan sokkal nagyobb csalódás lett volna visszajönni. Ez mégis, mintha erőt adott volna... Hogy láttam. Meg voltam zavarodva teljesen. És közben bekanyarodott a busz is. Tényleg elment egy óra?

 Úgy szét voltam esve. Sokat dolgoztam.. És.. a magány, elveszi minden energiámat. Végülis, sosem tudtam meg, ki bökdösött fel a majdnem álmomból, ami egy órán át tartott.. Addig sötét volt a fejemben??

 Hej! Te ott!

 Az utca pora felverődött a busz hátuljára, s betakarta az ablakot. Nem lehetett látni semmit. Az ujjaddal, rajzolhattá rá, ha elérted azt a pillanatot, mikor a sárga villám egyhelyben állt. A buszon ültem, és néztem a porszemcséket az ablakon. Látni szerettem volna, mit hagyunk el. Az nem érdekelt, hova jutunk, cska menyjünk. És látni akartam, hogy képes vagyok elhagyni mindent, ami eddig fontos volt. Ahogyan za otthonomat elhagytam. Magam mögé söpörve a barátaimat, és a józan szeretetet, amit azért kaptam, mert a világon vagyok. Félredobtam mindezt azzért, hogy egy önző, becsmérlő világba menyjek. Hogy az emebrek kihasználhassanak, hogy bántsanak. MErt én be tudom bizonyítani, hogy erős nő vagyok. Miközben az ablak porát néztem, amitől természetesen nem láttam, amit akartam... Valaki elkezdett írni az ablakra. Miközben ment a busz... Egy újj. Egyetlen darab mutatóujj írt nekem. Csak nekem. Balról jobbra kezdte, és direkt fordíva írta fel amit akart. Patsy Cline- crazy című száma. Oda véste minden szavás. És az újonnan felszálló por, nem takarta el a szavakat. CSillogtak. S mögöttük, láttam a tájat... az utolsó sorok közben, az ujjból vér kezdett folyni... És véres lett..elmosódott a vége. Homályossá vált az üzenet lényege.

 Hirtelen felkaptam a fejem. Úgy éreztem, mintha zuhannék a mélybe. Hogy milyen mélybe? Nem tudom. Csak hirtelen ugrottam fel. Verejtékben úszott körülöttem minden. Az ágy. A pizsomám.. A hajam. S a szemeimen, könnyekben patakzott a fájdalom, de főleg a félelem. Álmodtam. Ez megnyugtaott.. LEvegő után kapkodtam. Majd vizet ekrestem a szivacs mellett... rengeteg párna vett körbe, és még midnig sok könyv tornyosult köröttem. De víz az sehol. Feltápászkodtam, kimentem a konyhába. A félhomályt, a konyha éles fénye törte meg. A csendet pedig a kétezer éves lehet hűtő kattanása. Kinyitottam a konyhaszekrényt, és kivettem egy poharat. Vizet eresztettem, majd nekidőltem a mosogatónak.

 A vízből nagyot kornyolva, Patsy Cline száma járt a fejemben.... Tudni akartam mi a vége. emrt végig kísértem az összes betűt, abban az álomban. Az utolsó sorok azonban hiányoztak. LEgalábbis a legutolsó kivehetetlen volt. És ilyesztően véres... A dobozok között kutatva, felötlött bennem, hogy a bakelitlejátszót, még régen vettem a bolhapiacon. És hogy mennyire szeretem hallani, ahogyan recseg... A Patsy Cline albumot pedig.. ajándékba kaptam....

 Teljes csend volt. S a konyhai izzó fényt, felváltotta egy hangulatos sólámpa a nappaliban, ami jelenleg a szobámnak felelt meg. CSend. Csend, és csend. A bakelit lemez halk csusszanása, ahogyan kiszedem a papírdobozból. Feltettem a lejátszóra. A tű... majd egy gomb. Kis recsegés. Beindult a gépezet... majd belekezdett egy érces, ám mégis lágy, női hang. Érzékien, és lassan zongora szó kísérte minden szavát. Hátradőltem a szivacson, s rágyújtottam egy cigarettára. A felszálló füst, eloszlott a plafonon. Sosem gyújtottam rá bent. Ma mégis úgy éreztem, hogy ez kell... Az elmúlt napok jártak a fejemben. A festékes dobozokra pillantottam, enyhén jobbra biccentve fejemet. Nagy meló áll előttem... Majd Patsy első szava... Crazy... Betöltötte a teret. A hangulat, keveredett a cigarettafüsttel.

 Hirtelen, elégedettség, mégis magány sújtott le rám. Kicsit mégis úgy éreztem, hogy felejteni nem bűn. És muszáj. Kell. Azt a csókot. ÉS azokat a pillanatokat. Az álmok kergetése, már nem az én reszortom. a lehetetlen létezik valameilyen emgofghatatlan formában.... És ebbe bele kell törődni. A magány most vértez talán. Ettől leszek több. És ezért lesz több a munka is, amit csinálok. "worry" ... aggódsz, kicsit Patsy? ... Hát tudnád, hogy én mit érzek!... Kétségbe vagyok esve. És rohantam eddig a sorsom után. Most már jó lenne kicsit lenyugodnom, és nem gondolkozni minden félén. Mert az őrületbe kergetem magam... A cigi meg csak égett. És beleszívva, egy újabb füstkarika kígyózott a plafon felé...

 "and I2m crazy for lovin' you..." az a cinikus zongoraszó...  Majd csend. És egy újabb szám. A cigim is elégett. A hangulat, méleny beleivódott a kárpitba, a párnákba, a bőrömbe, s az elmémbe... Felkeltem. Elhúztam a selyem hatást keltő fehér függönyt, majd kinyitottam az erkélyablakot. A redőny ma fel volt húzva. Friss, téli szellő suhant át a lakáson. MEgérintve engem, s az életemet.

 Az emberek hűvösek, és számítóak. Nem mindannyian, de sokan. Rengetegen... Hiányzott a szeretet, amit otthon kaptam. A barátok, a bolondságok... Egyedül fessem ki a szobámat? Kérdeztem magam, miközben kiléptem az erkélyre, s ránéztem az éppen szunnyadó városra. Ilyet is ritkán lát az ember itt. A tetők felett megjelenő hold sandán kacsintott rám... üzenni akart valamit? Vagy simán csak értem élt? Minden értem él? Vagy én élek midnenért? ... Nem festek egyedül...

Már leszállt az este a nagyvárosra. Sétáltam, céltalanul. Mentem a fejem után, és próbáltam kiszellőztetni magamat. Alig egy hete költöztem fel. Az emlékek még erősen a fejemben vannak. Az az egyszerű érzés, az nagyon hiányzik. Hogy megöleljem, vagy megcsókoljam őt. Az utolsó este, folyamatosan a fejemben jár, és nem hagy nyugodni. A hercegem. A legjobb élményem. A szerelmem.

 Miközben azon gondolkoztam, bárcsak az élet egyszerűbb lenne, és bárcsak megláthatnám őt, akár csak egy eprcre is, hirtelen furcsán éreztem magam. Mintha minden lelassult volna körülöttem... A zajok, és minden egyes hang megállt. Elhallgatott. Én is megálltam. Egy hang, mintha zt suttogná a szellővel, hogy itt van. Ő. Itt van, közel, és mégközelebb...

 A következő pillanat összemosódott. Nem tudtam, hogy káprázat amit látok, vagy valóban igaz. Azt hittem, azonnal földbe gyökerezik a lábam. Ott állt. Ott állt a járda szélén, egy fekete kocsi mellett. És mosolygott. Az a mosoly. Azok a nagy szemei, amivel levetkőzteti a nőt meztelenre. Az a sármos mosoly... Lehidaltam. S miután hirtelen körülöttem minden beindult, újra nüzsgött a város, újra mozgott minden, láthatatlanná akartam válni.

 Beugrottam egy bolt ajtajába gyorsan, hogy észre ne vegyen. Akkor realizáltam, hogy elgondolkodó sétám során, bekerültem a belvárosba. Ami azért volt nagyobb probléma, mert fogalmam sem volt, hogyan fogok hazajutni. Ennél azonban jobban izgatott, hogy hogy  viharba sodort ide a sors??

 Kikukucskáltam az ajtóból. A kocsi csipogott kettőt. ő megindult Felém. Legalábbis arra, amerre én voltam. mint egy kétségbeesett óvodás, aki rossz fát tett a tűzre, pánikoltam. Mi van, ha észrevesz? Én nem beszélhetek vele. Minden pillanatban ozgat. Az illata, a közelsége... Nem ugorhatok rá. Hiszen nős!... Vagyis, jegyben jár. Dehát, midnen tovatűnt! Gondolkozz! Hiszen, cska egy éjszaka volt!... Fáj, nagyon fáj... Dehát, msot mit tegyek?

 Megint kipillantottam az ajtó mögül. Vesztemre. Meglátott. hirtelen visszahúztama  fejem. A szívem hevesebben vert. Kapkodtam levegőért. Vajon mi lesz? idejön? ... vagy? Elmegy? tényleg látott??

 Miközben peregtek a gondolataim, még azt is elgondoltam, hogy azt mondom, várok valakire... hátha talán némi féltkenységet kicsikarok belőle... A következő pillanatban már előttem állt. Megszólított. Látszott a meglepetés az arcán. És az a mosoly. Istenem! Megint a számat harapdáltam. És a piros sálamat szorongattam. Akkora volt a kontraszt közöttünk. Én középosztálybéli munkáslány vagyok, faluról. Ő pedig milliomos.. ha nem milliárdos. Annyit azért nem tudok róla. Csak azt, hogy izgat. És hogy megcsalta velem a jegyesét. És hogy vele akarom leélni az életem... És hogy lehetetlenségeket gondolok.

 Annyira zavarban voltam, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani, cska dadogtam. Istenem! szedd már össze magad! Kiátottam magamban. Zavartan ráztam a fejem, és a kezemet nyújtottam felé, üdvözlés képpen. megcsókolta. Micsoda úriember. Elolvadok... De nem! hát, nem olvadhatok el!... Mit képzelek? Erősnek kell lennem, mert... mert... mert erős nő vagyok.. nem láthatja rajtam, hogy elvarázsolt.

 Csöpögött a víz, s azuhanytálcán minden cseppje erősen koppant. Minden fehér. Tiszta, és új. itt zuhanyzok, egy tiszta, és új építésű bazi nagy zuhanyzóban. Minden egyes vízcseppnek örülök. Fáradtságom mosom le magamról, és egy újabb hibát. Bár édes tévedés volt, mégis megesett, és csakis a saját szívemet fájdítom. Kiléptem a zuhanyzóból. Meztelen testem minden porcikája libabőrös lett. Az egész fürdőszoba úszott a párában. Magam köré tekertem egy nagyon kicsi törölközőt. Egyet pedig a hajamra. A kis törölköző, éppenhogy eltakart.. Izgató mód felhevültem. a vízcseppek lassan peregtek le a combomon, végig a térdemen, majd enyhén kanyarodva a vádlimon, majd a sarkamon, s végül a földre érkeztek. Szemeim is csillgotak. Miután megtöröltem a hajamat, az nedvesen hullott alá. Úgy éreztem magam, mint egy bomba nő, aki most lép ki a playboy címlapjáról.

 Kitártam az ajtót, s kiléptem a zuahnyzóból. A fény mögöttem emgvilágította a körvonalamat. Mint egy angyal. Mondta Ő. Mosolya csillogott a félhomályban. Úgy éreztem magam, mint azon az éjszakán... Akkor, ott, a kastélyban. ő az én hercegem, kétség sem fér hozzá. És ez is csak egy éjszaka. A lehetőséget ki kell használnom.

 Odaléptem a franciaágy széléhez. Rátérdeltem az egyik lábammal, majd bal kezemet rátéve a mellkasára, végighúztam az ujjaimat, egészen a csípője alá. Tudtuk, hogy mit akarunk. Tudta, hogy mit akarok. Érezte, és én is éreztem, hogy engem akar. Kaján mosolyt vetettem rá, hátrahajtottam a fejem, emgráztam a hajam, majd rámásztam. Fölé hajoltam, s meg akartam csókolni. Ő lassan lehúzta rólam a miniatűr törölközőt. Félrehajította, mit sem törődve a következményekkel. Mégigsimította a combom, a fenekem, a hátam, s végül a tarkómnál fogva magához húzott. Hevesen és vadul csókolt meg. Nem tudott már várni. Nem akarta húzni a pillanatot. szeretkezni akart. Éjszakába nyúlóan. Én is csak ezt akartam. Lassan lehúztam róla az alsónadrágját. Közben mellkasától indulva, lefelé csókolgattam. Megnyaltam a köldökét, mire ő felszisszent. Magához rántott, letepert, s most ő került fölém. mutatóujját lassan végigvezette rajtam, a melleim között, a hasamon végig, majd a vénuszdombomon át, a combomon keresztül, a lábam végéig. Imádtam, minden egyes érintését, minden csókját... Lassú volt, kíméletes, és mégis heves, minden vérlemezkénk izzot az éjszakában. a hőfok megemelkedett, a pulzusom gyorsabban vert.

 Az útra, vigyél el, ha indulnál. Gondoltam magamban. Az éjszaka hosszúra nyúlt, s ő sem tudott várni. Akartuk egymást. Maegfordultunk. Én ásztam rá, s úgy doromboltam neki, akár egy macska. Hol heves voltam, gyors és vadmacska, hol lassú szirén ként furulyáztam neki. Úgy ültem meg, mint egy vadlovat. Máskor pedig, lágyan, és finoman bántam vele. Végig úgy éreztem magam, mint egy úrihölgy, akire úgy vigyáz, mint egy porcelán figurára. Az éj leple alatt, többször is egymáséi lettünk. az utolsó menet után, zsibbadtam, s szinte ájultam estem mellé a puha ágyba, a fehér párnák közé. A kovácsolt vas ágy széléig, éppen elért a kezem. Aztán kattant a bilincs... Az a mosoly. Ahogyan kezét végighúzta a karomon. Ahogyan emgcsókolta a számat, a nyakamat... Az az illat.

 Fergeteges éjszakánk volt. Valamikor hajnali 4kor, már teljesen kiemrülve feküdtem a mellkasán. Ő finoman símogatta a fejem. Hallgattam ahogyan szuszog, miközben levegőt vesz, s éreztem ahogyan dobog a szíve. Ennél szebb estét, el sme tudtam volna képzelni. a Villából a kilátás a fővárosra, pazar volt, és megismételhetetlen... az érzés, ahogyan mellette feküdtem, felért mindennel ezen a világon.

 Végeláthatatlan hosszú időt láttam magam előtt, ahogyan együtt vagyunk, s reggeltől estig szeretkezünk. Hol lágyan, hol vadul... Hol egymást ölelve, hol egsymást izgatva az eltaszítással. Mint a macska és az egér... vagy mégjobb, mint a kutya és a macska. Sosem lehet vége. Itt fogok feküdni vele örökre.

 Aztán hirtelen a való életben találtam magam. Vele szemben, az ajtóban. Mosolygott, köszönt, és azt kérdezte, mit csinálok. Bambultam. Köszöntem. Megráztam a fejem. Nem hittem el, hogy mindez csak egy gondolat volt.. Egy gondolat. Valótlan. fél perc múlva, a valóság még rémesebb lett. Megjelent mellette a jegyese, s bemutatkozott nekem. Köszönt. Zavarban voltam, szakadt ruhában. Fáradt voltam, és éhes.

 Zavartságom enyhítendőn, kiléptem az ajtóból. Midnenféle magyarázatot adhattam volna, hogy miért vagyok ott, az előkelő bolt ajtajában. Mondhattam volna, hogy vásárolgatok. Ehelyett szótlanul leléptem a lépcsőkről. Közel léptem hozzá, majd lehajtottam a fejem, halkan köszöntem, s elmentem. Úgy nézett utánam, mint egy szomorú kiskutya. Nagy szemei, elkerekedtek... és szája legörbült. A jegyese, mindezt észre sem vette... Csak rázta a fejét, és kérdezett valamit tőle. De ő nem hallotta. Csak azt látta, ahogyan eltűnök az ajészakában. Ahogyan a sötétség magába szippant. Én is szippantottam. Megálltam a sarkon, meggyújtottam egy szál cigaráttat. beleszívtam, s a füstöt kifújva úgy éreztem, vesztes vagyok. Mégis erősnek, és megingathatatlannak éreztem magam. A lámpafényben felszálló füst emlékeztetett. pillanatok villantak be az álomból, mely valóságnak tűnt.. egy pillanatra.

 felnéztem az égre. a város fényétől, egyetlen csillag sem látszott. Ilyen az én formám. Fognom kellene egy metrót, és elmenni haza... Még egy slukk.. még egy és még sok követte az első slukkot. aztán elfogyott. Lazán elpöcköltem a városra a csikket. Akkor már otthon voltam, s a saját erkélyemen álltam....

 Halleluja

 Lassan kinyottam a szemmet. A napsugár, egyenesen belesütött. Nem volt a szobában egyetlen hely sem, ahová elért volna ez az egyetlen csík, csakis az én szememig. Egyetlen helyen volt hiányos a redőny, és pont rám nézett. Kicsit szentimentálisan éreztem magam. Meztelenül fekve egy pokrócon, három másik pokróccal körültekerve magam, nem egy leányálom. Mégis boldog voltam. Egy újabb nap virradt. Újabb lehetőségek az életre. Felálltam, magam köré tekertem a takarónak nem nevezhető eszközöket, és odasétáltam az erkélyablakhoz. Felhúztam a redőnyt. Ahoygan egyre húztam a sötét valamit felfelé, úgy áradt be a napsugár, a fény, és az élet. A sugarakban látszott az a kevés por, ami szálldogált a könyvekről, mikor elmentem mellettük. Én csak álltam az ablakban. A várost néztem. Már nyüzsgött, zajongott, és élt. Én még nem voltam magamnál.

 Vártam ott, és cska álltam ott, mint egy megrökönyödött fűzfa. Magam körül az a sok pokróc. Napról napra éltem, és az érzéseimnek adtam midnen helyet az életemben. Örültem, és szomorú voltam egyben. Megfordultam hirtelen. Egy cetli várt a konyhában, mikor kimentem. Az üzenet nem mondott semmit. Bevásárló lista. Mit kellene szereznem. És mennyi midnent kellene még rendbe raknom, ebben a lakásban. Kicsi, és még kicsit poros. De az enyém. Végre az enyém, sok évi várakozás után a nayvárosban lakom. Este nem egyedül laudtam el. Velem votl millió gondolat.

 Miközben feltettem a teavizet forrni, ezek a gondolatok támadtak meg. De csak lassan. Kellemesen. A besame mucho, folymaatosan itt tombolt az agyamban. Egyetlen lehetőség ötlött elém, s megtettem. Boldogan godnotlam vissza midnen pilalantára. De fájt, mert tudtam, hogy az volt az első és az utolsó. Vége a csillogásnak, a selyemruhának, a magassarkú cipőknek. Üdvözöl a lila pokróc, a poros könyvek, a földönalvás, és a rideg valóság. Ezen elmélkedve, leültem egy bárszékre, amit valószínűleg még az előző tulaj hagyhatott itt. Semmim nem volt azon a pár pokrócon kívül, emg a ruháimon kívül. A szoba, amiben aludtam üres volt, s akonyhából tökéletesen ráláttam. Kicsi garzon. Üresen. A konyhában sem volt semmi. Még egy asztal sem. Úgy raktam össze az asztalomat dobozokból. Jó megoldás, firss lakástulajdonosoknak. Nekem tetszett. Persze, nema akrtam véglegesíteni. Bár, még cska msot értem ide.... Ez a bárszék volt. És pár edény. Meg bögre....

 Miután beízesítettem a teámat, kiemtnem az erkélyre. Előtte elkaptam a narancssárga cigarettásdobozt az "ágyam" mellől. Jöhet a reggeli tea cigi kombináció. Minden másnap így szokott történni. A hajam kusza volt. A szemeim még midnig csíkban. Az idő odakint rendkívül hideg volt, a napsütés ellenére. December van. Mit várhat az ember?.. Kutattam kicsit a szememmel az öngyújtó után. Aztán rágyújtottam. Nézegettema  várost, apró slukkok között. A tea még forrón gőzölgött a kezemben. Minden szépnek tűnt odafentről. Persze, ha eblegondolok, hogy oda le kell majd menni.... A godnolat egyenlőre feldobott. Bár,t udtam, hogy nehéz lesz. Metrózni. Villamosozni. Keveregni, míg megtalálom a munkahelyemet. Tanulni..

 Véget ért. Vége lett. A srác, emssze utazott tőlem. És annyi. És, most, más nyelveket beszélünk, más életeket élünk meg. Rá is ugyan ez a nap süt. Csak nem mellettem áll. Nem velem van reggelente. Az érzékeim, nyitottá váltak. Csak rá gondoltam. Éreztem még magamon az illatát, az előző este félhomályából. Hallottam, ahoygan azt uttogja a fülembe, mennyire szeret. Ahogyan átkarolva, erősen magához szorít, és lágyan megcsókolja a nykamat. Az utolsó pillanatokra, mikor felvette a fülbevalómat, s nekem adta. "ez a tied, jól gondolom?"... Persze hogy az enyém volt. Ezt tudtuk mindketten. Mintha mgéis megkérdezte volna. Direkt, hogy beszéljünk. Hogy meberi nyelven beszéljünk. És csak rámosolyogtam, s bólintottam egyet. aztán felhúztam a piros cipőt. És mentünk. Még az ajtó előtt emgigazítottam a nyakkendőjét, hogy jól álljon. Kicsit igazítottam a gallérján, és a haján. El akartam indulni, mikor visszarántott, utoljára megcsókolt, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, neki is nehéz ez... Emlékszem, azt mondta eztán, mennie kell....

És talán az örökké, és a távolság fogalmak, msot fogalmazódnak meg angyon mélyen bennem. Közben elszívtam a cigimet, és közben befejeztema  teázást. A  nap továbbra is ragyogóan sütött. Az autók közben, mintha egyre többen lettek volna. Lazán a városra pöcköltem a csikkat. Kicsit sézdültem. Talán a fáraadtság miatt... és a cigi miatt. Együtt. Megfordultam, lila pokróccal, és bementem a lakásba. Körbetekintve, óriási feladatot láttam magam előtt. Az itthagyott könyveknek, felettébb örültem. imádok olvasni. Így, csinálnom kell nekik egy polcot. Vagy venni. Kellene egy ágy is. Bár az elején a szivacs is megetszi. a szobára ráférne egy renoválás. Nagyon lelakottak a falak... És ez a hely, most az enyém. Csak az enyém. És belevetem magam. Pofás kis kérót fogok belőle faragni. Talán, addig sem fogok rá gondolni... És egy év múlva, talán megint látom őt.. Addigra készen lesz a lakás, mindenestül... És meghívom majd. És akkor enm kell egy kastély eldugott részén egymásnak esnünk, miközben kint zajlik a fogadás... jól belegondolva, izgalmas volt ott. És jól éreztem magam. Mgéjobban belegondolva, teljesen midnegy hol lesz, csak történjen már!...

 Csörgött a telefonom. Akkor láttam csak, hogy már kilenc óra is elmúlott. A barátnőm volt. Végre egy arc, egy hang, amit feltétel nélkül szerethetek, és szeretek...

"Hallo?"

 https://www.youtube.com/watch?v=QMoYx8TAj7U

Érzem, érzem hogy végre megérint, és a sötétbe ránt, egyetlen pillanattal, egyetlen másodperccel közelebb kerülök hozzá. Szám már majdnem érinti a száját, és az utolsó pillanatban ellök magától. Kezemet megfogja, lágyan magához ránt. Az érzés felülmúlhatatlan. Macska-egér játékot játszunk. Akarom, és mégsem. akarja, de ellök magától. Titokban minden pillanat érzéki, és monumentális. Pedig bármelyik másodpercben elveszhetünk... Még vár. Még én is várok rá... Lassan felém lép. Bájos sármjával a föld alá tiporja a bennem rejlő szerénységet. Hirtelen vadmacska leszek, aki most, azonnal meg akarja kapni. A számat harapdálom, míg ő villog rám szemeivel. Előtte már meztelen vagyok, pedig valójában takar a ruha.... Nincsenek szavak, csaa tettek, pillantások, pillanatok. Most egymáséi lehetünk, örökre, és eggyé olvadhatunk, végleg...

 Vágyom rá, hogy testem testéhez simuljon, s ő megöleljen, erősen magához szorítson, és a fülembe suttogja, a világ ezer csodáját. Érzem az erotikát, ami belőlünk árad. Ez nem szerelem... annál jóval több. Ez maga a vágy. A mindent elsöprő vágy. neki is tilos. Nekem is tilos. De akarjuk. Mindketten. Érzem...

 Most felé nyújtom kezem. Ő odalép hozzám határozott lépéssel. A szobába beszűrődő fény, sejtelmesen mevilágít minket. Kezét lassan a derekamra csúsztatja, és nagyon közel hajol. szája éppenhogy megérinti számat. Érzem, ahogyan levegőt vesz, s körültáncol az illata. A lábaim remegni kezdenek, s a bennem rejtőző vad vágy, erősebb mindennél ezen a földön. Keze lejebb cúszik, végig a combomon, amedig csak elér. Aztán vissza. Kezem átfonja a tarkóját, kicsit magamhoz húzom... már csak kevés választ el. mindketten tudjuk mi jön... Az édes kéj, ami elárasztja a szobát. Egy pillanat...... és minden bűntelenségünk tovaszáll egy csókkal..... Felemeli az állát. rám néz még egyszer. A vágy, lángol a szemében. Keze lassan lecsúszik a derekamról. Tekintete szigorúra, s egyszerre szomorúra vált. Lassan megrázza a fejét. Én csak állok... Ő hátralép.

 Másodpercek alatt lefut bennem a jövőm, enélkül a pillanat nélkül... Akarom őt. Akarom! Akarom, mindennél jobban.. És ő is akarja. Hát utána nyúlok. Megérintem elegáns fekete zakóját, s vele a karját. Megfordul mégegyszer. Hozzásímulok lágyan, kezem a hátán végigcsúsztatva megragadom a tarkóját. A szívem a torkomban dobog, elönt a forróság, s tudom hogy most életem bűnét követem el, s egyben életem legszebb pillanatát teszem magamévá. Lágyan megérintem számmal száját. Ő csak áll. Talán hezitál...

 A levegő izzik. A választás az ő kezében. Ismét kicsit hátrál. Mélyen a szemembe néz Félek. Evesztem. a vágy alábbhagyott benne... A következő pillanatban, kezét a derekamra teszi, magához húz, s a világ összes erejét magamban érzem.. a vágy, a szeretet, az izgalom... Csókja olyan heves és forró, hogy megolvad körülöttünk minden. Már nincsen mi, és nincsen többiek. Nincsen bűn... most minden tökéletes. Egyek vagyunk.. s ma este egymáséi leszünk... örökre.

https://www.youtube.com/watch?v=QMoYx8TAj7U

 Felgyulladt bennem a felismerés, hogy tökéletlennek született minden ember. És az a legfurább, hogy akiket a legnagyobb elméknek tartunk, az életben esetlenek voltak. Biztosan itt is akad kivétel, mert kivétel mindenhol van, még a német nyelvtanban is :). Einstein például, a saját házát nem tudta megmondani, hol van. lefelejtette, hol lakik.. és felhívta a tudakozót. Ebből mondjuk, máris megállapítom, hogy zseni, mert nem pánikolt,e gyből tudta kit kell hívni. :)...

 Itt kell élnünk ezen a földön, és tudom, hogy minden pillanat számít. Minden egyes eltöltött perc, végtelen az örökkévalóságban, mégis lassú áradat a pillanatban. Furcsa bölcseleti dolgokra jöttem ma rá, a reggeli pisilésem közben :).. Például, hirtelen eszembe jutott, hogy midnjárt akrácsony. Azon kívül, hogy felkelésnél az első gondolatom egy csúnya, nyomdatintát nem tűrő papírral kezdődött, azátn felpattantam.. ajaj, elkéstem. És tényleg elkéstem ám a suliból. Szóval... Ez általában így van ám!.. Elkések, lemaradok, eleszem magam, a legalkalmibb ruhámat öntöm le vörösborral, kitörik a cipőm sarka, ami, itt megjegyezném, alig párszor van rajtam, mindenki szeme láttára esek le lépcsőkön, vagy szólom el magam kínos hallgatások közben... Ezt midnig is úgy fogtam fel, hogy a nevetés középpontjában vagyok. ezekben a pillanatokban midnig az jár a fejemben, hogy Isstenem, ez nem lehet! és közben nevetek. Van aki ezt nem így fogja fel, végülis nem érdekes annyira hogy mit godnolnak mások, azonban valamilyen szinten, mindenkit érdekel mások véleménye. tökéletleneket, érdekli :)... mert midnig a tökéletesre vágynak.

 Még midngi a karácsony témánál vagyok leragadva. Most viszont azért erőteljesebben érződik rajtam a fenyőillat, és a fahéjas almás forraltbor, csípi az orrszőreimet ;) :) Ezen kívül, a last christmas folyik az orromból takony helyett is... :).. Nem sibánom, kcisit rámfér az ünnepi hangulat. Az az igazi ünnepi féle. Mert mikor szülinapok történnek, akkor is ünnepelünk. (a sárga földig isszuk magunkat..persze, cska ha különleges ember szülinapos. különlegestelen személyeknél, csak szédülésig iszunk :) ) tehát, ünnepelünk, de az más. Az évfordulók, nem ünnepek. A húsvét, az másról szól, az nem ünnep. a karácsony... Az ünnep. Az a csoda ideje.

 sokszor átfut ám az agyamon, de oylan gyosan, hogy egy eprcre rá már nem is gondolkodom rajta, hogy vajon a csoda velem is emgtörténik? ... Vágyom rá. Végülis, midnenki vágyik rá... Ma emgkérdeztem egy embert, akivel alig beszélgetek, hogy hisz-e a csodában? ... ő azt felelte, hogy a sorsban hisz, nem a csodában. Valahol, a kettő passzol, mert a csoda a sorsodat változtatja. És íííme egy rím nektek!:)... Szóval. továbbra is várok a csodára, meg a karácsonyfánkra Most már csak egy fűrész kellene. Utána is lesek, hátha elmehetek. (még egy rím:D )

 Legyen további kellemes akármitek!

Csodát nektek!

(ha valaki észlelne csodát, feltétlen közölje velem... Érdekel midnenki csodája :) ) !

L.