Lillusta

 Az utóban ülve, a világ tisztának és csendesnek tűnt. Az éjszaka suhant velünk. A bagó meg égett a kezemben. A füst mégsem töltötte meg a kocsit. hajnali négy óra. Mindenki lassan ébredezik. A városba beérve, elhagyva az elsuhanó erdőt övező fákat, pár ember bolyongott. Vagy az éjszakai ivásból mentek hazafelé, vagy dolgozni.
 Akkor, mi ott ketten, olyan fajta kívülállónak tűntünk, akiket midnenki észrevesz, de senkisem lát iogazán. Mosoly ült az arcomra. Balra nézve, az a komoly arc, édesnek, és fantasztikusnak tűnt.
 Visszagondolva az éjszakára, csak boldog voltam. Végre boldog, és mindentől mentes. Valaki olyannal egy légtérben, akiért odavagyok... más volt ez, mint egy szerelem, és más, mint puszta szex. Annyira különböző világ volt az eddig megszokottaktól, hogy szinte már hihetetlennek tűnt.
 Nem is tudtam a helyzettel mit ekzdeni, s bár beszédre nyílt a szám, mégis hallgattam. Csak figyeltem a kerekeket, ahogyan suhannak a körforgalomban, és ahogyan tükröződik a fény az ablakokon. Az utca üressége, egy messzi kirándulásra emlékeztetett, amit egyszer be fogok telejsíteni. Amikor majd a batyuval, dorkóban szelem át az országutat, ésm indegy lesz, mi fog történni.
 Együtt voltunk. Mi. ketten... és jó volt. És éreztem a bőrömön őt. Minden porcikáját, mélyen éreztem magamban, s magamon. Az illat, amit szakácsként magával hozott, mélyen beleivódott az orromba, s azután bármikor éreztem azt a tipikus étterem-szagot, ő jutott eszembe. Bármikor autoba kellett ülnöm, az ő mosolya és nagy barna szemeinek tüzes villogása csavarta el a fejem.
 Most csend van, nyugalom és béke. Egyedül fekszem, bámulva a plafont. Mit sem törődve a világgal, vagy bármely gondoalttal. Egyetlen dallam cseng csak a fülemben, és folyamatosan ismétlődik. A sírás foyltogat, miközben az emlékeim rám-rámtörnek. Az új nap, midnig új reményt ígér. s mikor leszáll aze st, elememben érzem magam. Ma mégis bámulok csak, és nem várom a holnapot. úgysem változik semmi. Ezek nem negatív godnoaltok. Csak semlegesek. Mindegy mi lesz, vagy hogyan. Gondolatban én még abban az autoban ülök. És az őő kezével kulcsolom össze kezemet, sóhajok, és csókok között. Ahogyan keze végigsimul a hátamon, a fenekemen, a combomon... ahogyan egymáshoz símulunk, és a külvilág megszűnik létezni... ez az érzés, percről percre elkísér. És semmi más. Nélküle fekszem most, sé üresnek, legalábbis, vesztesnek érzem magam. Egymagam vagyok, és túl icsinyke vagyok ahhoz, hogy megvárjam, míg felkel majd a nap. Inkább legyen örök éjszaka, csak legyen mellettem, akár egy percre is... és nem utoljára. Hanem mindig.