Lillusta

Ha nem haladsz a korral és a körülötted változó világgal, akkor elveszel a sűrűjében, és bár rengetegen vesznek körül, mégis egyedül maradsz.
 Az egyedüllét fogalma, mindmáig tisztázatlan számomra. Annyi féle-fajta egyedüllét létezik, hogy felsorolni is sok lenne, és kedvem sincsen hozzá. Pusztán, szeretnék dolgokat tisztán látni, mondjuk tudni, hogy miért kék az ég, miért zöld a fű, vagy mi az az egyedüllét, mi az a semmi, mi az a káosz, és hova vezet az a sok út a világban, hogyha a világ egy nagy gömb, ahol élünk. Ezáltal, akkor midnen út, ugyan oda vezet vissza, ahová eddig mentünk. Haza. Tehát, bármerre megyek a földön, haza fogok jutni. Oké, tekintsünk el a tengerektől, ahol nincsenek utak.... teljesen mindegy, hogy merre megyünk, szárazföldön vagy levegőben vagy tengeren, utak akkor is lesznek, és vezetnek midnenfelé, és mindegyik haza vezet. Még akkor is, hogyha hritelen menni kell... Akkor is csakis a hazaút miatt indulunk el... Talán.

 Különöset láttam. Különöset álmodtam. Álmomban megmentett egy herceg a fulladástól. Attól, hogy én, aki tudomásom szerint 6 vagy talán 7 évig úsztam versenyszerűen, meg ne fulladjak a vízben. Hát röhejes!... Az álmok olyanok, mint valami nagy katyvasz a fejemben! Hát hogyan hozok össze ilyet, hogy álmomban megfulladok kishíján?!...
 

 Gondolkoztam... (igen, megnyikordultak az agytekervényeim, és lepotyogott róla a rozsda. Úgy, mintha csak a Terminátor ősdkövületeként, Sarah Connor felélesztett volna puszta rozsdaoldóval...) szóval, gondolataim hevében, ezeken a sorokon keresztül arra jöttem rá, hogy írásaim közül, hiáynzik a jó öreg kritika, humor, és ironia. Mit is mondhatnék?
 Nem látom már ezeket a dolgokat kollektívan annyria, hogy olyat írjak, amitől a világ esetleg nevetne. Az ironia az éeltemben, bazi nagy. Az ellentétek is.
 Érdekes, hogy mikro visszanézünk a múltunkba, rájövünk, mennyire gyerekek voltunk még évekkel ezelőtt... Hogy mennyit változtunk két év alatt akár. Ráeszmélünk, hogy két év, rengeteg idő ahhoz, hogy radikális ávltozások, örökre felejthetetlen élmények gazdagítsák mindennapjainkat, és ezáltal a jövőnket... Aztán pár pillaant múlva, két év megint elmúlik. Úgy repül el, mintha sasmadár lenne az égbolton. Miiiicsoda paradox jellege ez az életnek: sok és kevés, egyszerre jelenti ugyan azt, ezáltal semmi és minden egyenlőek.
 Sosem tanutlam filozófiát. Egyszer elkezdtem olvasni egy könyvet És letettem a negyedik lapnál. Elaludtam rajta. És amikor elalszok egy könyvön, az igazán nem nekem való...

 Vártam a csodára, napokon, heteken, hónapokon át. KErestem, kutattam magam körül. Találtam a Roburos szőkeherceget, akit nagyon szerettem, de nem eléggé ahhoz, hogy kitartsak mellette. Szép emlékeim vannak vele kapcsolatban. Mindegyik egytől egyig napsütéses, és remek. Bármikor megélném őket megint. És végig tudom, hogy egy idő után, megint unalmas lenne.. Egykor még azt is emgterveztük, egy Roburtetőn fekve, hogy mekkora lesz a családunk :)... és msot milyen mosolyogtató tény ez. Kellemesen mosolyogtató persze....
 Keresésem során, ütköztem alkoholistába, füvesbe, rokkerbe, hungarista vadállatba, majomemberbe(ez utóbbival elég sokat votlam együtt. És nem kritika ez irányába, hanem a tény! aki ilyen hülyeségeket művel, mint amit a tisztelt illető, az nem több egy bolygóközi sötét állatnál.. )... aztán beelütköztem a mérhetetlenül nagy falba, amit úgy fejeltem meg, mint egy faltörő kos.
 Azóta is zsong a fejem, tele van érthetetlenséggel. Hogyan történhetett mindez? És hogyan kerültem a közelébe?! Máig nem tudom elképzelni! Egyszerűen, belibbent az életembe, villámcsapásként. Piff. Ennyi volt. És imádom azóta... És, igen, bevallom, átgondoltam, hogy milyen lenne megint a Roburossal felvenni a kapcsolatot? és mindvégig arra jutottam, hogy nem lenne jobb, és egyáltalán jó sem...
 Amikor az ember örömet okoz magának (lévén, hogy egyedül van), akkor gondolkozik. Mindenfélén. Dolgokon, amik felhúzzák. Vagy bizonyos szituációkon. Akárkivel kevert össze a sors, eddig midngi másfelé járt az agyam, nem rajtuk. Még akkor sem igazán, mikor összefeküdtünk igaziból is... Hát, mint mondtam, két év hosszú idő, elég ahhoz hogy az emebr változzon. És elég rövid ahhoz, hoyg elröpüljön. Két hónap, elég ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltozzon Ehhez kéepst a két év, csilagidő...  És igen!... A gondolataim, napok, hetek, és hónapok óta, egyetlen srácon járnak.
 Ismét egy vallomás, ha ez a vallomások órája: Mikor Edinussal sétálgatunk, mindig megnézzük a fiúkat. Az összeset. Leszóljuk őket, vgay megnézzük a helyes srácokat. netán a tűzoltóságnál a friss tűzoltókat, félmeztelenül focizni.. oké, ez rendben is van. És mikor engem ez nem érdekel, akkor valami van. Amikor nem hat meg, hogy félmeztelen, tökéletesnek mondható tűzoltó fiúkákat látok rohangálni. Nem hat meg! Mivaaan? ... Szóval tényleg nem is érdekel.
 És ma eszméltem rá zuhanyzás közben ;-)... hogy midnig csakis egyetlen személyre gondolok, midnig. minden szituációban. Szerintem, hogyha kényszerítenének semtudnék flörtölni sem, senki mással!... nemám hogy még ennél jobban elfajulni!...
 És milyen durva, hogy Edinussal nem tudom ezeket a dolgokat emgbeszélni, ezért leírom. Gyakorlatilag,a legbensőségesebb doglaimat, a világ elé tárom, hoyg nesze: olvassad!... És tudod mit, világ? Tudd is meg, hogy hiányzik az a Valaki, aki még akkor is a legenergikusabb, hogyha éppen lusta felkelni reggel. Aki midnenhez erősPistát eszik, bármit megszerez 10 perc alatt, ha elegen seedelik :)... Mi lesz így velem? Hogyha
 tudjuk, hogy a Szerelem: Öl Butít és Nyomorba dönt?!... megint meg fogok pusztulni? .. vagy inkább: örökre fogok vele maradni... annyira nemtudok én még semmit sem. Nem is tekintek a jövőbe! a Jelennek élek.... És repes a szívem.
 És ami még furcsább, és ami feltűnt, hoyg engem aztán csak bökéskéssel lehetett megbántani... Neki mégis sikerül... :) Ejnye..
 Elringatom magam a gitárszóló lágy pendülésére, majd a kelleems hangú énekes dalára, álomba merülök. Megint egyedül vagyok, mindennel... De ilyenkor itt van Síva, az amzo
 

Az egyetlen kép, amire azt mondom, hogy igazán sikerült. Nincsenek benne észrevett kamerák, nincsenek benne hátsó gondolatok, hogy ugyan, "hogy fogok kinézni a képen"... márpedig, ez olyan pillanatok egyike, amikor bizony semmi más nem érdekel, csak a hirtelen gondolat övez telejesen.

Sokszor, elücsörögve egy székben, azon godnolkozom, a világ mennyire változékony. És az éelt milyen törékeny. Mennyire más lenne minden, hogyha nem lenne ennyi szenny. És mennyire csodálatos a reggeli napsütés mégis. Hogy szeretem nézni, ahogyan a reggeli kávéban elkeveredik a tej, mikro beleöntöm, és furcsa formákat rajzol ki. Amit aztán kiskanállal el kell keverni. Milyen jó is, a reggeli újságpapír illata. A friss péksütemény meg szinte még gőzöl az asztalon, annyira frissen szedték ki a sütőböl.. És a világon nicnsen probléma.

 Ülsz egy panellakás földszintjén, és nézel ki a szép zöld fákra a hitnaszékből. A kávé zamatos, friss, és finom. Gőzölög a kezedben lévő bögre. Csak meredsz kifelé, és élvezed, hogy abban a pilanatban miden tökéeltes. Ezek az érzések szentek, és sérthetetlenek. Aztán a hőn áhított donhuán is megérkezik a mosogatótol. Egy lágy mosollyal jutalmazza a reggeledet, majd csatlakozik hozzád. És mennyire tökéletes minden..! Nem kell hogy mosolyogj az arcoddal, a szíved enélkül is mosolyog. És el sem tudnál képzelni csodásabbat...