Lillusta

 Rohantam az állomásra. Felpakolva rengeteg cuccal, és tele reménnyel. A vonaton, már távolodni fogok imádott városomtól. És minden itteni zajtól. A vidéki levegő felfrissít majd. És kiszellőztetve elmémet, új utakra térek rá. Ki tudja? Talán még valami jót is rejteget magában ez a karácsony?

 Amikor már kifelé néztem az ablakon, és elindult az intergyors, végre emgnyugodtam. Még pakolásztam a cuccaimat ide oda, és csak öt, hat perccel indulás után jutottam el odáig, hogy leljek a helyemre. Milyen szerencse, hogy ablak mellé kerültem. Így nézhetem a tájat. Láthatom a változást. Ahogyan a gyárnegyedeket elhagyjuk, lehagyjuk Kelenföldet... És minden mocsok, szemét és zaj, távolodik.

 Most pesszimistán láttam magam előtt eddig imádott fővárosomat. Annyi rémség ért itt, amire nem is szeretek emlékezni. A herceg, s aztán ez a rettenetes meló. Ami még midnig jobb a semminél... a legrosszabb viszont, hogy egyedül kell laknom, egyedül. S a magam fajta embernek, nagyon sok az elgodnolkodni valója. Iylenkor, félő, hogy bekattanok. Azért bízok még a ózan eszemben.

 A vonaton, félúton kaptam magam mellé egy társat. Bevallom, elgbelül, bizakodtam, hogy hátha egy helyes srác ül majd mellém, aki mellesleg éppen szingli lesz. Majd tetszünk egymásnak, mosolygunk, és... És csendet intettem a mocskos fantázimának! Egy hónapja nem votlam férfival. Hiányzik. Nem is a szex. De a közelség, az illatok.. a tusoló. Na, mind ezen jó dolog helyett, kaptam egy csodálatosan kopaszodó, az ötvenes éveiben járó, túlsullyal szenvedő embert. Aki nem csak hangosan szuszogott, zavarva engem idillem megalkotása közben, de olyan büdös volt, mint aki most esett ki a WC-ből. Jóllehet, nem volt ideje fürdeni, mert a gumicsizma, bár gyakorlatban nem volt rajta, de elméletben, elmaradhatatlanul a lábán fityegett... s ez arra utalt erősen, hogy még mlózott, mielőtt felugrott volna a vonatra. Egy megállót jött. El is ment. Nem értettem. Már azt is elképzeltem, hoyg ez egy Isteni próbatétel volt.

 Jézusom, és én lebuktam! Bunkónak vagyok titulálva. Elképzelem, ahogyan Isten most egy nagy peséttel fejbenyom... BUNKÓ... remek!... Hát, köszönöm! mondtam a fejem felemelve, kezeimet széttárva, és hangosan. Ha ez valóban Isteni próbatétel volt, akkor már úgyis mindegy, mert minden más ember rajtam kívül látja a bunkó feliratot a lelke legmélyén rajtam...

 Mikor leszálltam a vonatról. Jó. Leszálltam? Kiestem a vagonból, szintén az Istennel vitatkoztam. Az összes csöves emgtalált. Ráadásul, egy nő a bazi nagy bőr9ndjével, ráment a lábamra. A csarnokban a jelenlegi sztrájk miatt, amit nekem az utolsó pillanatban siekrült emgtudnom megint, és ezért várhattam a vonatra, 3 órát, ami még midnig jobb, mint annak a Néninek, aki bejött.. és mellém ült a váróban, s miután a 3órámból, 2 és felet elhúzott élete fájdalmainak elmesélésével, kiderült, hogy nem megy a vonata. A maradék fél órában, erőteljesebben káromkodott, mint egy kocsis. Végülis, szimpatikus volt nekem. Sokszor megemlítette, hogy a férfiak, mérhetetlenül bunkók, és mind utálatos. A végén, kezdtem emgszeretni, ahogyan egyre erőteljesebben szídta a hím fajt...

 Szóval, megpróbáltatásaim, egyre messzebb haladtak, egyre többen lettek, és az én agyam is kezdett megtelni idegességgel. Hiába mondta nekem anyukám midnen nap telefonon, hogy "tornagatyaszaga" Nyugodjak meg, és relaxáljak... Sosem ment iylenkor. Hogy nuygodjon meg valaki ilyenkor? Már csak az hiányzik, hogy a buszom se menyjen.

 Nem ment. A késések miatt, elkéstem azt is. És egy órányi várnivalóm van még. Kegyetlenül dühöngtem. Egyre jött fel bennem az ideg, és egyre jobban remegett minden testrészem, egyetlen üvöltésért. Csak egyetlen tárgár szóért, vagy csak egy... egy... egyszerű... MIÉRTért. Aztán... Percek múlva, ahogyan ott álltam szemben a buszmenetrenddel, levágtam az utazótáskámat, nagyot sóhelytottam, s visszafogtam magam. Felnéztem az ég helyett a váró tetejére, s széttett kézzel, csak annyit kérdeztem, mélyen a torkom legmélyéről: miért én? Mondd meg... azárt, mert vele keféltem?... És ezt a mondatot, talán kihagyhattam volna. Bár, mindegynek éreztem. Itt már úgysem lakom.. Kétségbeesetten rogytam össze a táskámra. Egyre az járt a fejemben, miközben a fejemet a kezembe temttem, hogy mióta Vele voltam, tényleg üldöz a szerencsétlenség. Vagy csak talán, én hagytam el magam nagyon? Ennyire nem vagyok képben, mióta megláttam?? Bárcsak ne emntem volna el.. Bárcsak otthon maradtam volna a fenekemen.

 Éreztem a szellőből, hogy valaki odalépett hozzám. Akkor esett igazán le, hogy mit is mondtam az imént. Nem mertem felnézni. Kezem nyugtató takarásában, anonimitást vállaltam. tudtam, hogy úgysem ismerem az illetőt (legalábbis reméltem), mégis féltem felnézni. Azért, az a lehet, ott van a pakliban. Végülis felnéztem.

 És ő állt ott. A Hercegem. Kezét nyújtotta felém, és mosolygott. Kínosan éreztem magam. A föld megnyílott alattam, és hirtelen elsüllyedtem benne. Persze valójában nem. Megkérdeztem, hogy mit keres itt? Nem válaszolt, csak mosolygott, és folyamatosan rám nézett. mintha minden megszűnt volna körülöttem. Aimint kinyújtottam a kezem, valaki bökdösni kezdett. És azt kérdezgette, jól vagyok-e? Hogy ne lennék? Fordultam meg. Nem is figyeltem, ki bökdös. Mire visszanéztem, a Herceg tovatűnt a kipufogófüsttel. Elszomorodtam, és ideges voltam, hogy megint képzelegtem. Szerencsére, nem mentem el tovább. Onnan sokkal nagyobb csalódás lett volna visszajönni. Ez mégis, mintha erőt adott volna... Hogy láttam. Meg voltam zavarodva teljesen. És közben bekanyarodott a busz is. Tényleg elment egy óra?

 Úgy szét voltam esve. Sokat dolgoztam.. És.. a magány, elveszi minden energiámat. Végülis, sosem tudtam meg, ki bökdösött fel a majdnem álmomból, ami egy órán át tartott.. Addig sötét volt a fejemben??

 Hej! Te ott!