Lillusta

 Annyiszor átgondoltam már az életet, és olyan feleslegesnek éreztem sok sok gondolatot, ami megfordult a fejemben.
 Amikor a lemenő nap sugaraiban ugrod át az enyhén szétesett dobozt a korival, és éppen jól érkezel ahhoz, hogy ne essél pofára, boldog vagy. Amikor lábat lógatva nézel a szupermarket nyújtotta boldogság távolába: a pusztára, arra gondolsz: mit neked a nagyváros? hiszen a boldogság, egy karnyújtásnyira van, és olyan halvány a határvonal fejlődés és természet között, hogy azt hiszed, már összeér a kettő. És benned valóban összeér minden, és megtámad több ezer kérdés, amire hirtelen nem is találsz választ. Ha akarnál sem találhatnál rá választ. Így inkább meggyújtasz egy szál cigit, kényelmesen elfekszel abban a falatnyi fűben, ami a szupermarket rámpájának hátulján nőtt. Ellep a friss tavaszi illat. Beleszívsz egyet a cigidbe, kezedet a fejed alá helyezve nézed az eget. Tökéletes. ÉS hibátlan. A hold éppen itneget már, félig fent van. Kacsint rád ÉS ezt csak most fedezted fel!... A Hold, rád is kacsint!.. A Világra kacsint.
 Az utolsó slukk után, lazán elpöckölve azt a dekket, felülsz. Körülötted csattognak a korik kerekei. Néha egy-egy hangosabb "jaj" hagyja el a haverok száját. Sosem sikerülhet minden úgy, ahogyan szeretnéd... És mégis! Elesni jó!... a fájdalom jó, mert ösztönöz. Tovább kell menned, tovább kell csinálnod, mert különben sosem sikerül! Ha hibázol, akkor már közelebb vagy a megoldáshoz.. akkor már csak egy hajszál választhat el tőle! akkor már majdnem megvolt, csak tökéletesíteni kell...
 És leszáll az este! Már mindenki fáradt. A nap is lement, a hold kacsint tovább, a korik suhannak az éjszakai aszfalton. A lámpák fénye, éppen megvilágítja a rámpát. Ha rosszul ugrasz, esetleg eltöröd a kezed. Rosszabb esetben pedig, a mentő visz el! Bár, ettől sosem tartottál!... ilyen nem fordu elő! Résen vagy, és amikor egy egyszerű ugrás után csúszol az aszfatlon, csatlakozol a járda szélén dekkoló haverokhoz. Még mindenki koriban ül, és vár a csodára. Vagy csak csodálja az aszfaltos utat, a rámpát, ahogyan az utca fénye megcsillan a felhajtó szélén. Egyszerűen, lehet, hogy csak a napi problémákat gondolják át.. Hogy semmi sem tökéletes, és a hibákból ma is tanultunk. Mind a korizás örömeit tekintve, mind az élet kűzdelmeit nézve... Aztán csattan a kori, surran a fűző, és már a lábadon sincsen a szerkezet.
 Cipőben dobbantasz a helyről. A távolban eltűnve, a buszmegállóban még visszaintesz, és lazán hozzáteszed "akkor holnap...". És nem néznek le, pedig lány vagy. Pedig más vagy... Egyedül sétálsz haza. Ahogyan elhagyod a lámpákat, követ, majd elhagy a saját árnyékod, és a világ olyan nagynak tűnik. A kezedben lógó korik emlékeztetnek, ma már nincsen több száguldás, ugrás, és bolondozás. Haza kell menni! Pedig most jött el a te időd!... Most akarsz élni, végre este, végre eljött a napszak, ami a legtöbbet jelenti neked!
 Lassan a füledbe mászik a tücskök halk zenéje, ahogyan a várost elhagyva távoldosz a civilizációtól. Mikor a kacsintó Holdra pillantasz, felderengenek mellette azok a millió csillagok, amiket nem láthattál a lámpák fényétől. A sötétben baktatsz előre. Fáradt vagy, szomjas, és egyedül.
 A békák párzó szava, megcsapja a füledet. Olyan érzésed van, mintha a közelben egy veszélyes, félelmetes, és rejtélyes mocsár lakozna. PEdig te is tudod, hogy nem!... Pár autó azért elhajt a melletted lévő "főúton". És érzed, hogy jó lenne ha felvennének. Eztz a várost, bár kicsi, és mindig is aelvágyátl innen, most a kereszteződéshez érve, csak a teidnek tekinted. EMgismételhetetlen, és rettenetes szeretet fog el a hely irány. Az út fénylik a srága közvilágítástól. Az elkerülő út, most csodálatosnak tűnik. PEdig csak flaszter... Egy pillanatra megállsz a kihalt út közepén. Sehol egy kocsi, sehol egy ember. Ahogyan a távolba tekintesz, olybá' tűnik, elfogynak az utak. A sötétbe szaladó fehér választócsíkok egyszer véget érnek. Persze tisztában vagy vele, hogy az út, még csak akkor kezdődik igazán: Itt az idő, neked is lépned kell! "On the road again"- most még nem mehetsz, így irány a hely, ahol élsz. Ami a bölcsőd... Ezek egyelőre megmaradnak az álmaid, vágyaid, céljaid...
 Mikor hazaérsz, a lakás melege fogad, mégha diadal közepén hagytad is el a helyet. Jól esik leülni. A korit letenni... Besétálsz a konyhába! Már a holnap reggeli kávéra gondolsz, mikor megiszod a nagy pohár narancslevet. Elégedett vagy: ma is sokat kűzdöttél... és megérte! És minden pillanatért hálás vagy; csak jöjjön már az a zuhany, csak áztathassad már magad a lágy melegvíz alatt...
 A fürdés végeztével az ágyon fekve, utolsó pillanataidban is az ürességre gondolsz, ami egész nap betöltött.. hiányzott neked az a Valaki. Pedig, nemrég ismered... egy örökkévalósághoz képest, éppenhogy alig. Mégis minden nap magadban érzed, és vele vagy, még ha ő nem is lát téged...
 Aztán eszedbe jut a barátnőd... aki msotanában olyan furcsán viselkedik. Próbálod megfejteni az igazat! Próbálsz rájönni, újabban miért sétálsz nélküle egyedül az utcán? és miért vagy magányos iskola után, amikor előtte a legjobb barátnők lévén, mindenfelé együtt mentetek. Újabban nem keres, ha nem keresed. Újabban rosszkedvű. Sejteni vélsz valamit a dolog mögött, de még magad sem mered neki megmondani. Vársz. Ahogyan eddig talán sohasem tetted...
 És gondolataid eltávolodni látszanak. Megint visszatérsz a valóságba. Szemed hiába forgatod,a  hétvége szépsége elillant. Mégis; érzed Őt, érzed magad mellett.. hozzá bújsz, mert mellette tudod, minden rendben megy. minden a helyén halad, és minden a nagyvilágon tökéletes. Mellette nem is félsz. nem félsz a kudarctól, a következő naptól, a harctól, a fájdalomtól.. élvezed, ha bármelyik porcikádat megérinti. Megnyugszol, hogyha hallod, hogyan ver a szíve, és hallod, ahogyan levegőt vesz. Olyan közel vagy hozzá!.. Legyőzhtetlennek érzed magad, egyetlen csókjától, és ölni tudnál azért, hogy soha se menjen el mellőled... Akkor érzed igazán, hogy mennyire szereted...
 Majd álomba ringatod magad.. egy szebb reggel reményében, és minden reggeli kávé ráébreszt, közelebb vagy hozá még egy nappal...