Lillusta

 Az utca pora felverődött a busz hátuljára, s betakarta az ablakot. Nem lehetett látni semmit. Az ujjaddal, rajzolhattá rá, ha elérted azt a pillanatot, mikor a sárga villám egyhelyben állt. A buszon ültem, és néztem a porszemcséket az ablakon. Látni szerettem volna, mit hagyunk el. Az nem érdekelt, hova jutunk, cska menyjünk. És látni akartam, hogy képes vagyok elhagyni mindent, ami eddig fontos volt. Ahogyan za otthonomat elhagytam. Magam mögé söpörve a barátaimat, és a józan szeretetet, amit azért kaptam, mert a világon vagyok. Félredobtam mindezt azzért, hogy egy önző, becsmérlő világba menyjek. Hogy az emebrek kihasználhassanak, hogy bántsanak. MErt én be tudom bizonyítani, hogy erős nő vagyok. Miközben az ablak porát néztem, amitől természetesen nem láttam, amit akartam... Valaki elkezdett írni az ablakra. Miközben ment a busz... Egy újj. Egyetlen darab mutatóujj írt nekem. Csak nekem. Balról jobbra kezdte, és direkt fordíva írta fel amit akart. Patsy Cline- crazy című száma. Oda véste minden szavás. És az újonnan felszálló por, nem takarta el a szavakat. CSillogtak. S mögöttük, láttam a tájat... az utolsó sorok közben, az ujjból vér kezdett folyni... És véres lett..elmosódott a vége. Homályossá vált az üzenet lényege.

 Hirtelen felkaptam a fejem. Úgy éreztem, mintha zuhannék a mélybe. Hogy milyen mélybe? Nem tudom. Csak hirtelen ugrottam fel. Verejtékben úszott körülöttem minden. Az ágy. A pizsomám.. A hajam. S a szemeimen, könnyekben patakzott a fájdalom, de főleg a félelem. Álmodtam. Ez megnyugtaott.. LEvegő után kapkodtam. Majd vizet ekrestem a szivacs mellett... rengeteg párna vett körbe, és még midnig sok könyv tornyosult köröttem. De víz az sehol. Feltápászkodtam, kimentem a konyhába. A félhomályt, a konyha éles fénye törte meg. A csendet pedig a kétezer éves lehet hűtő kattanása. Kinyitottam a konyhaszekrényt, és kivettem egy poharat. Vizet eresztettem, majd nekidőltem a mosogatónak.

 A vízből nagyot kornyolva, Patsy Cline száma járt a fejemben.... Tudni akartam mi a vége. emrt végig kísértem az összes betűt, abban az álomban. Az utolsó sorok azonban hiányoztak. LEgalábbis a legutolsó kivehetetlen volt. És ilyesztően véres... A dobozok között kutatva, felötlött bennem, hogy a bakelitlejátszót, még régen vettem a bolhapiacon. És hogy mennyire szeretem hallani, ahogyan recseg... A Patsy Cline albumot pedig.. ajándékba kaptam....

 Teljes csend volt. S a konyhai izzó fényt, felváltotta egy hangulatos sólámpa a nappaliban, ami jelenleg a szobámnak felelt meg. CSend. Csend, és csend. A bakelit lemez halk csusszanása, ahogyan kiszedem a papírdobozból. Feltettem a lejátszóra. A tű... majd egy gomb. Kis recsegés. Beindult a gépezet... majd belekezdett egy érces, ám mégis lágy, női hang. Érzékien, és lassan zongora szó kísérte minden szavát. Hátradőltem a szivacson, s rágyújtottam egy cigarettára. A felszálló füst, eloszlott a plafonon. Sosem gyújtottam rá bent. Ma mégis úgy éreztem, hogy ez kell... Az elmúlt napok jártak a fejemben. A festékes dobozokra pillantottam, enyhén jobbra biccentve fejemet. Nagy meló áll előttem... Majd Patsy első szava... Crazy... Betöltötte a teret. A hangulat, keveredett a cigarettafüsttel.

 Hirtelen, elégedettség, mégis magány sújtott le rám. Kicsit mégis úgy éreztem, hogy felejteni nem bűn. És muszáj. Kell. Azt a csókot. ÉS azokat a pillanatokat. Az álmok kergetése, már nem az én reszortom. a lehetetlen létezik valameilyen emgofghatatlan formában.... És ebbe bele kell törődni. A magány most vértez talán. Ettől leszek több. És ezért lesz több a munka is, amit csinálok. "worry" ... aggódsz, kicsit Patsy? ... Hát tudnád, hogy én mit érzek!... Kétségbe vagyok esve. És rohantam eddig a sorsom után. Most már jó lenne kicsit lenyugodnom, és nem gondolkozni minden félén. Mert az őrületbe kergetem magam... A cigi meg csak égett. És beleszívva, egy újabb füstkarika kígyózott a plafon felé...

 "and I2m crazy for lovin' you..." az a cinikus zongoraszó...  Majd csend. És egy újabb szám. A cigim is elégett. A hangulat, méleny beleivódott a kárpitba, a párnákba, a bőrömbe, s az elmémbe... Felkeltem. Elhúztam a selyem hatást keltő fehér függönyt, majd kinyitottam az erkélyablakot. A redőny ma fel volt húzva. Friss, téli szellő suhant át a lakáson. MEgérintve engem, s az életemet.

 Az emberek hűvösek, és számítóak. Nem mindannyian, de sokan. Rengetegen... Hiányzott a szeretet, amit otthon kaptam. A barátok, a bolondságok... Egyedül fessem ki a szobámat? Kérdeztem magam, miközben kiléptem az erkélyre, s ránéztem az éppen szunnyadó városra. Ilyet is ritkán lát az ember itt. A tetők felett megjelenő hold sandán kacsintott rám... üzenni akart valamit? Vagy simán csak értem élt? Minden értem él? Vagy én élek midnenért? ... Nem festek egyedül...