Lillusta

 Kezemben tartom a tollat, a papír hanyagon hever előttem, csepeg rá a tollból kifolyó tinta. Hallom, ahogyan érinti minden cseppje. Nem is igazán érdekel. Ebből ma már nem lesz írás. Az írói válság, eljutott idéig is. A táskáim, tornyokban állnak mellettem. Várok az indullásra, pedig igazán ráérek.
Félelmetes, ahogyan eszembe jut minden emlék, és lassan ezzel távozom el. Lassan feledek mindent, s magam mögé söpröm, mintha csak szőnyeg alá söpörnék egy apró porcicát. Eddig sosem csináltam, és most, hogy itt állok az indulás kapujában, tudom hogy muszáj.
 Érdekes, amit láttam pár nappal indulásom előtt. Amikor megérkeztünk a kvzóba ahol minden este lazulunk, ketten voltunk. A pultos lány és én. Aztán megjelent Edinus, később Gábor, A művészúr, és egyre többen lettünk. Egyetlen asztal körül voltunk, több mint 10-en, estére, mire leszállt a 10óra is. Mindenki sörözött. Az asztalon kint sorakozott az életünk. A sörösüvegek, a poharak, pénztárcák, telefonok, cigisdobozok, kulcsok... Egy pillanatra körbenéztem. Láttam az emebreekt beszélgetni. Hol egyvalaki beszélt és mindenki rá figyelt, hol pedig külön-külön beszélgettek az emberek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kiscsaládban. Ráadásul, egyre jöttek még ismerősök, és mind leültek közénk, a "körbe". Általános megállapításom az volt, hogy egy asztalon hevert az éeltünk, és minden, ami igazán számított azon az estén, és ami általában midnig igazán számít... És napok múlva, ezt mind elhagyom. Most törnek rám ezek a furcsa érzések, amiket azt hittem, hogy meg fogok úszni, ha szabad így kifejeznem.
 Tegnap este, a papírra tényleg csöpögött a tollból a tinta. És gondolkoztam, írtam pár sort. Azt hiszem, régen osztottam meg, úgyhogy most felfirkantom...
 Mindezek előtt, boldogságom felülmúlhatatlan emlékeket hagyott bennem. Főleg vasárnap. És hiányzik az a nap!... Az az érzés... Már látom magam, ahogyan száguldok Budapest irányába autoval... látom, ahogyan a repülőgéppünk Írország felé veszi az irányt... és érzem, hogyha visszajövök, akkor ott is tudok maradni. Hiszen, ez már biztos. És senki sem tarthat vissza. Erősen érzek mindent magamban, és látom is magam előtt! Így lesz... nehéz lesz...jó lesz.

A hajnal kopogtat semmitmondó mód,
mellettem nagyot ásít a barna komód.
Rezzen az ócska tapéta a magányos falon,
úgy jár a mutató, szívdobbanásként hallom.
A levegő megállva suhan a szobában
nem isznak munkások a kiskocsmában.
Az éjjel csendes ege most hívja a napot,
a csiripelő madarakat már most is hallod,
hogy dalolnak az ég pírjének hiúságára,
és te, csak most hajtod fejed a párnára.

Ó, mulatságos gondolatok lepnek el,
mikor arra gondolok, megint kelni kell.
Pedig alszom, közben a csendet hallom,
a vekkert elnyomja kávéért kiáltó hangom.
Kócos hajam sikít a magas kék égnek,
így tőlem; az apró poratkák is félnek.
A zúduló csiripelés vág erősen oldalamba,
a reggeli sajtó szürkén mered híreket szavalna.
Sorai közt megtalálom a kerek világot,
reggeli zavaromhoz nem tudom mi hiányzott?
Megannyi tömött, unalmas szürke sor,
egy halom hülyeséget szavakba tol?!