Lillusta

 Villog a kurzor. Kellemetlenül fáj a fejem. Az iheltem sehol. Csak felhúzott lábaimat ölelem karommal. Meredek magam elé. Lágy zognoraszó hallatszik a hangfalakból. Meredek csak az újságpapírba burkolt falamra.
 Milyen kicsinyes az élet! Ha ad sok jót, estére azonnal elveszi az összes pozitív töltöttségemet. Pedig azt nehéz. És akkor, beszélnem kell a problémámról. Mert mint ahogyan a porcelán összetörhet, úgy néha én is kicsit lecsattanok a földre, és széttörök. Elesek, mint bárki más, és elkeseredve próbálom lelkem darabkáit összekaparni a földről. Ezt egyedül olyan nehéz! És fárasztó!
 Hányszor megtettem mégis. És hányszor hullattam a könnycseppjeimet azért, amiért a sors erre a helyre ültetett el szüeltésemkor, mint egy virágot. Hogyan fogok innen elmenni? És mikor? Olyan jó lenne, ebben a pillanatban.
 Fognék egy táskát, amit a hátamra tudok húzni. a lehető legkényelmesebbet. Belepakolnék mindent, ami csak kellehet, és ami fontos. Aztán, nekiindulnék az utcalámpáktól övezett, és megvilágított hosszú-hosszú orszűgúton a végtelenbe. És tovább.
 Minden léptemet, amely távolodik a csládi fészektől, égetné a messzeség. Kopna a cipőm talpa minden megtett méter után. Hiányozna a biztonság. Mégis menetelnék, mint egy magányos katona az éjszakában, egészen hajnalig. Akkor megálnék, akárhova is értem, megnézni a napfelkeltét. Mert az csodálatos.
 S a friss naapsugarak fénye, megintcsak az otthoniakra emlékeztetne. Az összepakolt szalámis szendvicsbe harapva, egy darab otthont nyelnék magamba. És így messziről szemlélve, a szüleim tökéletesek. Nincsen probléma, nincsenek viták, nincsen keserű nap. Csak örök boldogság. innen messziről... messziről...
 Ezt látja a világ már így is 30 éve. Megértem, hogy azt hiszik, minden rendben. Távolról a dolgok tökéeltesebbnek tűnnek. Egészen közelről, én is, mind ahogyan mindannyian, tökéletlenek vagyunk. Ha elfogadjuk, feltéve ha képesek vagyunk rá, a tökéletlenséget, akkor közelről már az is szép lehet. Emberek szempontjából. De életvitel szempontjából, ez sokszor kivitelezhetetlen...
 Fél rája hajkurászok egy szunyogot. Mindig itt repült el a monitor meg a könyvek előtt. AKárhogyan kapálóztam, nem kaptam el. Már-már nevetésre fakadt a szám. "Engem te nem csípsz meg!"- gondoltam. Aztán, megint erre szállt, utoljára. Sikerült elkapni. Rátapadt a kezemre, és mozdulatlanul meredtek lábai az ég felé, mikor felfordítottam a tenyeremet...
 Az első gondolatom, mikor lecsaptam rá, az volt, vajon merre szállt ki? Reménykedtem benne (és ez milyen érdekes) hogy túlélte. "Kis barátom" kalandozása folytatódott volna, és én megint csak nevettem volna. Aztán: csalódtam. És nézegetve apró lábait, rámütött egy érzés.
 Megkaptam mait akartam- meghalt. És mikor meghalt- nem örültem neki. Viszont most, nem fog megcsípni.
 Áldozatokat hozni, dönteni, nehéz. És minden esetben valamiféle veszteség ér bennünket.
Akármilyen nagy az, vagy kicsi, belénkivódik, akár egy-egy seb nyoma, vagy heg nyoma meglátszik a bőrön. Ott marad. Beleégetődik. És valaki vagy beletörődik, vagy valaki szerencsés, és néhány év múlva nagyon elhalványul a sebe. És van, aki mindig azt "nyalogatja" mint egy cica, hátha úgy jobb lesz. És folyamatosan azon gondolkozik.
 Még midnig sajnálom a szunyogot. LAssan mégis el ekll fogadnom, nem élte túl. Törékeny. Akár az ember.