Lillusta

 Lassan kinyottam a szemmet. A napsugár, egyenesen belesütött. Nem volt a szobában egyetlen hely sem, ahová elért volna ez az egyetlen csík, csakis az én szememig. Egyetlen helyen volt hiányos a redőny, és pont rám nézett. Kicsit szentimentálisan éreztem magam. Meztelenül fekve egy pokrócon, három másik pokróccal körültekerve magam, nem egy leányálom. Mégis boldog voltam. Egy újabb nap virradt. Újabb lehetőségek az életre. Felálltam, magam köré tekertem a takarónak nem nevezhető eszközöket, és odasétáltam az erkélyablakhoz. Felhúztam a redőnyt. Ahoygan egyre húztam a sötét valamit felfelé, úgy áradt be a napsugár, a fény, és az élet. A sugarakban látszott az a kevés por, ami szálldogált a könyvekről, mikor elmentem mellettük. Én csak álltam az ablakban. A várost néztem. Már nyüzsgött, zajongott, és élt. Én még nem voltam magamnál.

 Vártam ott, és cska álltam ott, mint egy megrökönyödött fűzfa. Magam körül az a sok pokróc. Napról napra éltem, és az érzéseimnek adtam midnen helyet az életemben. Örültem, és szomorú voltam egyben. Megfordultam hirtelen. Egy cetli várt a konyhában, mikor kimentem. Az üzenet nem mondott semmit. Bevásárló lista. Mit kellene szereznem. És mennyi midnent kellene még rendbe raknom, ebben a lakásban. Kicsi, és még kicsit poros. De az enyém. Végre az enyém, sok évi várakozás után a nayvárosban lakom. Este nem egyedül laudtam el. Velem votl millió gondolat.

 Miközben feltettem a teavizet forrni, ezek a gondolatok támadtak meg. De csak lassan. Kellemesen. A besame mucho, folymaatosan itt tombolt az agyamban. Egyetlen lehetőség ötlött elém, s megtettem. Boldogan godnotlam vissza midnen pilalantára. De fájt, mert tudtam, hogy az volt az első és az utolsó. Vége a csillogásnak, a selyemruhának, a magassarkú cipőknek. Üdvözöl a lila pokróc, a poros könyvek, a földönalvás, és a rideg valóság. Ezen elmélkedve, leültem egy bárszékre, amit valószínűleg még az előző tulaj hagyhatott itt. Semmim nem volt azon a pár pokrócon kívül, emg a ruháimon kívül. A szoba, amiben aludtam üres volt, s akonyhából tökéletesen ráláttam. Kicsi garzon. Üresen. A konyhában sem volt semmi. Még egy asztal sem. Úgy raktam össze az asztalomat dobozokból. Jó megoldás, firss lakástulajdonosoknak. Nekem tetszett. Persze, nema akrtam véglegesíteni. Bár, még cska msot értem ide.... Ez a bárszék volt. És pár edény. Meg bögre....

 Miután beízesítettem a teámat, kiemtnem az erkélyre. Előtte elkaptam a narancssárga cigarettásdobozt az "ágyam" mellől. Jöhet a reggeli tea cigi kombináció. Minden másnap így szokott történni. A hajam kusza volt. A szemeim még midnig csíkban. Az idő odakint rendkívül hideg volt, a napsütés ellenére. December van. Mit várhat az ember?.. Kutattam kicsit a szememmel az öngyújtó után. Aztán rágyújtottam. Nézegettema  várost, apró slukkok között. A tea még forrón gőzölgött a kezemben. Minden szépnek tűnt odafentről. Persze, ha eblegondolok, hogy oda le kell majd menni.... A godnolat egyenlőre feldobott. Bár,t udtam, hogy nehéz lesz. Metrózni. Villamosozni. Keveregni, míg megtalálom a munkahelyemet. Tanulni..

 Véget ért. Vége lett. A srác, emssze utazott tőlem. És annyi. És, most, más nyelveket beszélünk, más életeket élünk meg. Rá is ugyan ez a nap süt. Csak nem mellettem áll. Nem velem van reggelente. Az érzékeim, nyitottá váltak. Csak rá gondoltam. Éreztem még magamon az illatát, az előző este félhomályából. Hallottam, ahoygan azt uttogja a fülembe, mennyire szeret. Ahogyan átkarolva, erősen magához szorít, és lágyan megcsókolja a nykamat. Az utolsó pillanatokra, mikor felvette a fülbevalómat, s nekem adta. "ez a tied, jól gondolom?"... Persze hogy az enyém volt. Ezt tudtuk mindketten. Mintha mgéis megkérdezte volna. Direkt, hogy beszéljünk. Hogy meberi nyelven beszéljünk. És csak rámosolyogtam, s bólintottam egyet. aztán felhúztam a piros cipőt. És mentünk. Még az ajtó előtt emgigazítottam a nyakkendőjét, hogy jól álljon. Kicsit igazítottam a gallérján, és a haján. El akartam indulni, mikor visszarántott, utoljára megcsókolt, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, neki is nehéz ez... Emlékszem, azt mondta eztán, mennie kell....

És talán az örökké, és a távolság fogalmak, msot fogalmazódnak meg angyon mélyen bennem. Közben elszívtam a cigimet, és közben befejeztema  teázást. A  nap továbbra is ragyogóan sütött. Az autók közben, mintha egyre többen lettek volna. Lazán a városra pöcköltem a csikkat. Kicsit sézdültem. Talán a fáraadtság miatt... és a cigi miatt. Együtt. Megfordultam, lila pokróccal, és bementem a lakásba. Körbetekintve, óriási feladatot láttam magam előtt. Az itthagyott könyveknek, felettébb örültem. imádok olvasni. Így, csinálnom kell nekik egy polcot. Vagy venni. Kellene egy ágy is. Bár az elején a szivacs is megetszi. a szobára ráférne egy renoválás. Nagyon lelakottak a falak... És ez a hely, most az enyém. Csak az enyém. És belevetem magam. Pofás kis kérót fogok belőle faragni. Talán, addig sem fogok rá gondolni... És egy év múlva, talán megint látom őt.. Addigra készen lesz a lakás, mindenestül... És meghívom majd. És akkor enm kell egy kastély eldugott részén egymásnak esnünk, miközben kint zajlik a fogadás... jól belegondolva, izgalmas volt ott. És jól éreztem magam. Mgéjobban belegondolva, teljesen midnegy hol lesz, csak történjen már!...

 Csörgött a telefonom. Akkor láttam csak, hogy már kilenc óra is elmúlott. A barátnőm volt. Végre egy arc, egy hang, amit feltétel nélkül szerethetek, és szeretek...

"Hallo?"