Mikor az ember úgy érzi, hogy minden rendben, s a türelem tényelg majd rózsát terem, akkor koppan a földön.
nekem napok kellenek ahhoz, hogy igazán megértsek valamit, ami nagyon bonyolult. Félreértés ne essék, nem hat meg. Már nem. Illetve, másképpen érint, és azt hiszem, tudom hogy hol volt a hiba. De azon az aranyszálon, amin csorba esett, a legerősebb kötözés sem segít. a bütyök mindig ott lesz.
Olyan ez, mint a rózsa. Hiába szép, hogyha szúr. Hogy önző lennék? Annak midnenképpen, aki csukott szemmel nézi a világot, mert valami zavarja. Talán még önmaga sem tudja, hogy miért nem tesz végre valamit, és miért vár, amikor végre cselekedni kellene!...(Szavam sincsen ellened... nincs is. Csak bánom, és mégsem. )
napok óta semmit sem tudok csinálni. Nincsen suli. Nincsen meló. Nincsen itthon senki. Edinus? ELutazott... a többiek világot járnak hétvégente, hétköznap meg este jönnek meg. Én akkor megyek. A napjaim egyedül telnek. Estig.....
Érzem, és értem, milyen érzés lehet semmit tenni. Ez mennyire unalmas, és szánalmas! Mert szánalmas! Ha wc-s néni kellene, főleg, hogy semmiféle végzettségem nincsen egyelőre, annak is örülnék. És megtennék érte mindnent! Csak valamit legyen tennem, mert ez így SZánalom!...
Egyedi, és utánozhatatlan pillanatokkal lettem gazdagabb... gondolkoztam, bántam és szántam. Várok és járok mindenféle lehetőséget, s minden utat. De a múltba többet nem tekintek vissza, hiszen a mondat úgy hangzott " neked "más"kell... nekem is!"... hát akkor más lesz! minden...
Ha tudnád, mit tudok,
(ha tudtad volna, amit tudtam)
s éreznéd, mit érzek,
(s érezted volna mit éreztem)
Te is tudod nagyon jól:
(tudhattad volna nagyon jól:)
semmitől sem kellene félned!
(semmitől sem kellett volna félned!)
És mégis: bármi van most,
értem, milyen erős, a Volt,
látom, hogy sírjából kél a holt.
Napok óta nem alszom,
ágyban fekve, csak vagyok.
Kérdések közt forgolódva,
lopva lesek egy néma percet...
Az élet odakint pereg,
akár esőcseppek a levelekről,
zuhannak percek az emeltről.
Most minden halottan csendes,
csak egy néma szó repdes:
Vége.
És hiába kérdezem hogyan,
neked én, már csak Voltam,
mielőtt Valaki lehettem volna...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
dPsky 2009.05.17. 09:18:45
Százszor gondoltam át mit írjak Neked,
Számítok rá, hogy választ nem kapok,
Száz év múlva sem érem el a kezed.
Beszélni nehéz, ezért csak írok,
Remélem, olvasod e levelet,
Torkomban gombóc, szólni nem bírok,
Kérlek, ne felejtsd el a nevemet!
Prológus
Erősnek mutatom magam, de amikor nem lát senki, könnyezek,
A szobám mélyén éjnek éjén a sötétségben ő vezet,
Vagy Te, ha véletlenül hallgatod ezt a számot,
Most írok egy levelet, amelyet Neked szánok.
Az egész életem csődbe ment, lehúzhatom a klotyón,
Indulásra készen állok, már nincs itt semmi motyóm,
De mielőtt kilépek, még visszanézek egyszer,
S a belőled fakadó űrnek adózok egyetlen néma perccel!
1.Verse
Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni,
Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni.
Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek,
Bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek.
A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn,
Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn.
Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám,
Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám.
Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat,
Nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat!
Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt,
Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat,
Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.
De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz,
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Refr.:
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz.
Mikor ezt olvasod azt mutatom, hogy az emlékedet ellököm,
Pedig velem marad mindaddig, amíg magamat felkötöm!
Egy szomorú dallamot játszik a hallban a zongora,
Ez a lágy mézédes pillanat emlékeztet csókodra,
De most nincs más, csak egy törött üveg, ezzel felvágom az eremet
És vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet!
2. Verse
Vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet,
Lassan csorog rá a papírra, az életem gyors lepereg,
Fájdalmas óráknak élem meg a tovatűnő perceket.
A toll kicsúszik a kezemből, többé már nem serceg.
Minden emlékemmel két kezem között vérbe fagyva heverek,
De már megérte, ha csak egyszer is szíven talán pár sorom,
Talán megérted, hogy a bitófát csak önmagamnak ácsolom,
Te meg csak kirúgod a széket amin, lábujjhegyen ácsorgom.
Csak szerettem volna visszahozni újra a szép képeket,
Látni akartam ismét szemedben a fényeket,
De Te csak alázz, gyalázz, taposs el, mint egy undorító férget!
De én még az utolsó szavaimmal kiadom ezt a mérget!
Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már,
Nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár,
Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz,
Mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Refr.:
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz.
Mikor ezt olvasod azt mutatom, hogy az emlékedet ellököm,
Pedig velem marad mindaddig, amíg magamat felkötöm!
Egy szomorú dallamot játszik a hallban a zongora,
Ez a lágy mézédes pillanat emlékeztet csókodra,
De most nincs más, csak egy törött üveg, ezzel felvágom az eremet
És vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet!
3.Verse
Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem,
Most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem.
Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem,
De őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem.
Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért,
Tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért.
Mindig is a kacérság volt a szemedben, de nem vettem komolyan,
A kedved ide-oda csapongó volt, hol ilyen, hol olyan,
Olyan felelőtlenül dobtál el egyik napról a másikra,
Akár egy hamvadó cigarettát a zöldellő pázsitra.
De Téged nem érdekel, amit érzek, mert az önzőséged elvakít,
Minden köteléket elvágtál, ami tőlem elszakít.
Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék,
De csak a gondolattal játszom, hogy a tollal olyat tennék,
Hogy mielőtt befejezem ezt a levelet előtte átszúrnám a gigám,
És így megszűnnének az érzéseim és vele minden hibám!
De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet,
És talán Tejis rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet.
Lina Lemontree 2009.05.17. 16:08:43